Zafírkék

Epilógus

Négy évvel később...

Elment és többé nem jön vissza. Soha többé nem láthatom a mosolyát, nem hallhatom a nevetését és nem ölelhetem meg. Nem láthatja a kislányomat és nem szeretgetheti őt. A szívem megszakad, ha rágondolok. Ma lenne huszonkét éves, most kezdődne igazán az élete. Már négy éve, hogy nincs köztünk és valahányszor eszembe jut, a könnyeimet nem tudom visszatartani. Hunter végleg itt hagyott bennünket, az én szeretett bátyám.

Nézem Larat, ahogy Meldával játszanak, elzárva a külvilágtól, biztonságban. A húgom hét éves, de annyira érett mint egy aprócska anyuka. Babusgatja és tanítja a kislányomat aki pontosan négy éves. Tipikusan Melda a nővér szerepben érzi magát.

Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen szép családdal áldott meg engem és ennyire egészséges gyermekkel. Illetve, gyermekekkel. A pocakomra helyezem a kezemet és simogatom ott, ahol az elmúlt hónapokban kikerekedtem. A fiam teljesen olyan lesz mint az apukája. Egy igazi harcos, erős férfi.

Louis és én is akartunk még egy gyereket, de mikor Lara megszületett az orvos azt mondta, egy ideig ne gondolkodjak a szülésben. Veszélyeztetett terhes voltam, de hála legyen az úrnak ez nem történt meg újra.

A lövés nem csak az életünket, de minket is megváltoztatott. Megtanultuk értékelni azt amink van. Nagyon sajnálom, hogy apa nem láthatja, az unokáit, Larat és a még meg nem született Nicot. Nem láthatja a kisebbik fiát Carlost, akiből fess férfi lett és katona, aki a hazájáért harcol. Vagy Meldát aki annyira okos és jólnevelt lányka lett, csupa szív lélek. Anyát, a szerelmét aki még most is, ennyi év után is hű maradt hozzá. És persze engem, aki megtalálta élete szerelmét és megmentettem a családunkat, na meg persze a népünket, Gideon mocskos karmaitól.

— Min gondolkodsz? — két erős kar fonódik hátulról, a derekam köré, átfogva a pocakomat.
— Hunteren és apán...— sóhajtom szomorúan. Louis belecsókol a nyakamba és az állát a vállamon pihenteti.
— Nagyon szerették volna mindezt. — súgja halkan, miközben azt nézzük, ahogyan anyám és a két kislány nevetve énekelnek.

— Annyira hiányoznak. — teszem hozzá halkan. Louis a hasamat simogatja, ahol a kisfiunk egyre csak növekszik.
— Minden okkal történik, angyalom.
— Tudom jól, csak fáj.
— Tudom, hogy fáj, de nem szabad mindig a rossz oldalra koncentrálnod. Mert akkor lemaradsz ezekről a csodálatos pillanatokról. — elmosolyodom, mert a férjem, a szerelmem, a társam, a mindenem, mindig tudja mit kell mondania.

Felé fordulok, átkarolom a nyakát, lehúzom magamhoz a fejét, ő pedig engedelmeskedik. Az ajkaink csak egy pár centire vannak egymástól. Még ennyi év után is, ugyanúgy kívánjuk egymást mint azelőtt.

— Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? — nézek mélyen a szemébe. Huncutul mosolyog vissza rám.
— Igen, lehet, hogy tudom, de lehet, hogy meg kellene mutatnod újra...— incselkedik, mire játékosan meglegyintem és mindketten elnevetjük magunkat.

— Szeretlek Zafír, tiszta szívemből. Csak az enyém lehetsz. — néz komolyan a szemembe.

— Szeretlek Louis, tiszta szívemből. Csakis a tiéd vagyok, hogy is lehetnék másé?

Vége

Köszönöm, hogy elolvastátok!❤️ ha tetszett nyomjatok pár csillagot🫶🏻
Hamarosan jön a folytatás, amiben Zafír öccse Carlos lesz a főszereplő!‼️