Akarva-akaratlanul Taehyung ff.

9. Fejezet

- Nem akarsz haza menni? – kérdi Taehyung már egy kis akcentussal, mivel elég rendesen ivott ő is, meg persze én is. Így hát mindketten még mindig a pultnál, vagyis nem a pultnál, hanem a pulton, mert mindketten rá dőltünk és azon könyökölünk vagy éppenséggel fekszünk. Az utóbbi én vagyok, hát igen, meg kell hagyni, ma eléggé kirúgtam a hámból. Ha felállnék, vagy össze esnék vagy úgy szédülnék, hogy akkor is elesnék. Szóval bárhogy is, de mindenképp elesek, ha egyedül indulok meg bárhová. Taehyung egész jól van, vigyorászik a pultra, néha csuklik egyet, de ezen kívül nincs komolyabb baja, mint nekem. Nem tudom, hogy jutok ma haza, lehet az utcán alszok, vagy mittudomén.

- De igen, de nem nagyon tudok járni. – felelem és meg is mutatom, hogy amint felállok majdnem elesek, de ott van a pult, így abba megkapaszkodom.

- Na gyere, segítek. – mondja és átkarolja a derekam, eléggé szorosan fogja, egy kicsit fáj is, de meglehetősen jó érzés tölt el.

- De így mindketten elesünk. – nevetek, hiszen nem csak én vagyok az, aki dülöngél.

- Majd ha kiérünk a tömegből, egyenesebben tudunk menni. – feleli határozottan, néha-néha megbotlott a saját lábaiban, de igaza volt, amint kiértünk a járdán már egyenesebben mentünk.

- Taehyung, most haza akarsz kísérni?

- Pontosan. Én egy udvarias fiatalember vagyok, aki a fiatal hölgyeket haza kíséri a sötétben. – feleli mókásan, amin el is nevetem magam, mivel elégé jól adja elő, így be szállok én is a játékba.

- Maga nagyon udvarias, de a másik irányban lakom. – kuncogok.

- Semmi probléma nincsen. – mosolyog és felvesz a karjaiba, majd megfordul és elindul, de mintha teljesen kijózanodott volna.

- Héé, így elfogunk esni. – erősebben kapaszkodok a nyakába.

- Nyugalom hölgyem, nem fog önnel történni semmi rossz. – játssza még mindig a szerepet.

Megrázom a fejem mosolyogva, hiszen ez az ember kész vicc. Egyig pillanatban ezt csinálja, a másikban meg már azt. Csak nézem azt a tökéletes arcot, amit még egyáltalán nem láttam ilyen közelről. Van egy kis anyajegy az orrán, de távolról egyáltalán nem lehet látni. A szeme rendíthetetlenül előre néz, mintha az lenne az egyetlen feladata, hogy bámuljon előre. Az ajkai pedig olyan pirosak, mint a cseresznye és azt kiáltják, hogy egye meg őket valaki. Hát én kapható is lennék rá, de valami visszatart.

Az, hogy megérkeztünk a lakásomhoz. Nem is figyeltem egyáltalán arra, hogy merre megyünk, de mégis itt vagyunk. Lehet amíg én az arcát elemeztem, addig mondtam is merre kell menni.

- Megérkeztünk, hölgyem. – lerak és csak bámul rám.

- igazán köszönöm, hogy haza hoztál. – mit mondjak még? Hogy gyere fel hozzám, vagy mi a francot?

- Semmiség. igazán maradnék még, de sajnos mennem kell. – konyul le az arcán lévő mosoly, ami végig rajta volt, amíg ide értünk. De, hogy érti azt, hogy maradna még? Itt nálam? Csak beszélgetni vagy mi? Nem értem...

- Öhm, rendben. Még egyszer köszönöm, hogy haza hoztál. – mondom és adok egy puszit az arcára. Amint elhúzódom, egy lekavarhatatlan vigyor terül szét az arcán, ami engem is megmosolyogtat. Taehyung elindul arra amerről jöttünk, majd kicsattan az örömtől. Még egy ideig nézem őt, majd én is elindulok fel a lakásomba.

Hayannak adok inni, majd bemegyek a szobámba. Csak levetkőzök, felhúzom a pizsomám, ami egy rövid naci és egy kinyúlt fekete póló. Lemosom a sminket és bedőlök az ágyba, majd el is alszok egyből.