Akarva-akaratlanul Taehyung ff.

37. fejezet

Yoora szemszöge

A fehér matracon feküdtem, és azon agyaltam, hogy vajon hány napja lehetek ide bezárva.

Az elején még éreztem az idő múlását, volt még időérzékem, de most? Fogalmam sincs, hány napja lehetek itt. Egy hét már biztos, hogy eltelt.

A plafont bámultam, miközben lehunyt szemmel pörgettem végig a boldog élményeimet, hogy elterelődjenek a gondolataim erről a helyzetről.

Mikor hóembert építettünk Jae-Hwa-val és Sehun-nal. Mikor anyuékkal egész éjjel társasoztunk és beszélgettünk. Mikor Hyejin először aludt nálunk. Mikor Yoongi megvédett az általánosban, és azután jóba lettünk. Mikor találkoztam Taehyung-gal. Az összes pillanat, amit vele átéltem eddig: például mikor megkérte a kezem, vagy amikor elmentünk a tengerhez. A vidámpark. Az első randink. Az első találkozás.

Ezek az emlékek akkora erőt adtak, hogy azt éreztem, valahogy ki kell innen jutnom. Ösztönzött minden egyes pillanatban, hogy kitaláljak valamit, hiába voltam itt konkrétan halálra ítélve.

És azon az egy napon elhatároztam, hogy megpróbálok valamit, amin már egy ideje gondolkoztam. Mivel Min-Kyung úgymond rajong értem vagy nem is tudom, így arra gondoltam, hogy ezt használom arra, hogy valahogy kijussak.

Mikor hallottam a zár kattanását, gyorsan felültem, és igyekeztem úgy ülni, hogy ne legyen feltűnő az, hogy ennyire kitolom magam – ami mellesleg rohadt távol áll tőlem.

- Szióka, bogaram. Így vársz rám? Kis aranyos – nézett rám eszelős fejjel, miközben a kezében a szokásos tálcát tartotta.

- Szia, Min-Kyung – mondtam lágy hangon, de őt mintha kiütötték volna, észre se vette, hogy mennyire más vagyok. Szinte elcsábítottam.

- Meghoztam a vacsorád és egy kis apróságot – tette le arra a kis asztalkára a tálcát, melyet nemrég hozott le ide. Majd a zsebéből előhúzott egy apró dobozt, amit felém nyújtott. kinyitottam, mire egy vékony gyűrűvel találtam magam szemben.

Elszörnyedve tekintettem rá. Nem a gyűrű nem tetszett, hanem az, akitől kaptam.

De hiába, szerepben kellett maradnom, így nagy nehezen kivettem az ékszert, majd felnéztem az őrült fogvatartómra, aki mosolyogva nézett engem, várva a reakciómra.

- Tetszik? – kérdezte csillogó szemekkel.

Ha nem tudnám, hogy egy pszichopata őrült, még el is hinném ezt a helyzetet, ha nem én lennék vele szemben. Bár úgy látszik, ő teljesen komolyan veszi magát, és elhiszi, hogy én is őt.

- Igen, nagyon szép. Köszi – néztem rá mosolyt varázsolva az arcomra. Vagyis hát, igyekeztem, mert nem nagyon ment, de ez se tűnt fel neki, szerencsére.

Közelebb ült hozzám, s az egyik tenyerét a combomra helyezte, ezzel kellemetlen érzést kiváltva belőlem, de nem húzódhattam el, most nem.

- Olyan szép vagy, bogaram – suttogta nyomott hangon, majd a szabad kezét az arcomra vezette és cirógatni kezdett. Hagytam, bár rohadt szar érzés, hogy másnak a keze van rajtam a vőlegényemé helyett. Nem készültem semmi olyanra, de így is undorodtan kicsit magamtól, ám kénytelen vagyok megtenni ezt, ha kiakarok szabadulni, és Min-Kyung-ot máshogy nem nagyon lehet lekenyerezni vagy ha jobban tetszik, elvarázsolni.

Egyre közelebb hajolt, míg végül meg nem éreztem a leheletét közel az ajkaimhoz. Észrevétlenül vettem egy nagy levegőt, majd hozzányomtam ajkaimat az övéihez.

Mohón csókolt, s mivel nem csókoltam vissza egyből, a tarkómra fogott és közelebb vont magához. Közben a combomon lévő keze is markolászta a felületet, illetve elindult a nadrágom gombja felé. Kissé megijedve a hajához kaptam és hátrébb húztam volna a fejét, de nem nagyon bírtam, így csak némán és reszketve, sőt szenvedve tűrtem a fogdosást. Hiába volt egy ötletem – mellesleg egy kibaszott idióta, de hatásos ötlet –, nem bírtam olyan könnyen megtenni. Minél inkább visszakoztam, ő annál többet és mélyebbet akart. Őrjítő volt, és nem az izgató értelemben.