Akarva-akaratlanul Taehyung ff.

18. Fejezet

Yoongi-val ültem a kávézóban, amit megbeszéltünk, hogy itt találkozunk. Már megszoktam igazából, hogy Yoongi néha hirtelen felindulásból talizni akar. Picit fáradt voltam a nap miatt, mivel most többet kellett dolgoznunk, és annyi szabadidőm volt, hogy 2-szer, 3-szor eltudtam menni vécére, valamint ebédelni, de összességében ennyi volt a szünetem, ezek után mentem is vissza dolgozni. A lényeg, hogy nem volt rövid napom, de feltöltött kissé a Tae-vel való kis akciónk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy rám fog valaki felizgulni, ráadásul munka közben, ahol tényleg nem csinálok semmi figyelemfelkeltőt. Tehát eléggé meglepett, de szerintem ahhoz képest, hogy úgymond "kezdő" vagyok, igen jól kezeltem a helyzetet. Ráadásul, nem is borult ki annyira Yoongi-ra, mint ahogy gondoltam, ami ismételten pozitív csalódás volt. Persze egy kis féltékenykedést láttam a szemeiben, de ez természetes - legalábbis, ahogy a romantikus regényekben olvastam ilyen helyzeteket, ott mindnél ez volt. Örülök, hogy nem reagált rosszul, és megtudtuk beszélni.

- Na és, mi volt utána? - kérdezte Yoongi, mivel éppen a randimat ecseteltem. Először nem mondtam semmit, hiszen pont az a rész jött, ahol egymásnak estünk a konyhapulton, szerintem el is pirultam, ahogy visszagondoltam arra, hogy Tae azokkal a dús ajkaival a nyakamra hint apró csókokat... - Na mivan, csak nem durva jelenet következett? - vigyorgott kajánul.

- Öhm, annyira nem, csupán csókolóztunk. A konyhapulton - mondtam ki végül, hiszen aki nem ítél el ilyen téren, az Yoongi. Az már más tészta, hogy mindenféle hülyeséggel szívat, de nem zavar, és legalább jókat nevetek az elvetemült, de élethű teóriákon, amiket kitalál és elmond nekem.

- Hoppá, a szüzek szüze, Yoora végre megtapasztalja apránként az élet kis örömeit? Haladunk, végre - nézett rám amolyan, végre, hogy túlestünk a körítésen fejjel.

- Jólvan, nem kell túlreagálni - nevettem, majd ittam a forrócsokimból. Ha lehetőség van rá, mindig ezt iszom, hiszen mikor kicsi voltam, anyukám mindig ilyet csinált nekem meg a tesóimnak. Tényleg, a tesóim. Velük is kéne valamit majd beszélnem. A nővérem még otthon lakik, de néha nálam van, mivel egyetemista itt, Szöul-ban, a bátyámmal szinte majdnem egyszerre költöztünk el, ami picit vicces, hiszen én voltam 23, ő meg 28. Az oka, hogy miért nem repült ki sokkal hamarabb a családi körből, mint a haverjainak körülbelül a 90 százaléka, az az, hogy nem lett volna értelme: egyrészt, amint végzett a szakmai sulival, elment dolgozni egy céghez - ahol azóta is dolgozik -, ami ott volt a városban; másrészt otthon csak segítenie kellett néha valamiben, persze nem sok mindenben, mert a nővérem és én is otthont voltunk, így gyűjtögetni is tudott, hogy később meglegyen a háttere egy saját lakáshoz, és autóhoz, amik ma már meg is vannak. Én meg, amint lehetőségem nyílt, a nagyvárosba "szöktem". Egyáltalán nem azért, mert utáltam otthon lenni, csupán kiszerettem volna próbálni magamat a nagyvilágban, egyedül. Persze a szüleim támogattak az elején, sőt még most is szoktak, annak ellenére, hogy megmondtam nekik, hogy nem kell. A nővérem viszont egyáltalán nem akart még kiröppenni, meg konkrétan semmit sem csinálni. Miután a sulit befejezte, nem ment dolgozni, hanem tovább ment egyetemre, ahol most tölti az utolsó évét. 27 éves, és gyerekorvosnak tanult, szóval lassan dolgozni kezd ő is. És mivel az egyeteme itt van, így néha nálam csövel. Ennyit a családi háttérről. Yoongi-val szinte egyszerre költöztünk el otthonról ide a fővárosba, pont ezért is engedtek el, mivel együtt vagyunk legalább.

- Oké, abbahagyom - komolyodott el egy pillanatra. - De volt digi-dugi? - itt kezdtem el sírva röhögni, mire ő is nevetni kezdett.

- Hogy volt-e digi-dugi? Persze Yoongi, volt digi-dugi! - fuldokoltam visítva, úgy, hogy ne nézzenek annyira hülyének, és ne küldjenek ki, de nem nagyon sikerült, mert kábé minden ember, aki bent tartózkodott, az minket, illetve engem vizslatott. Max pár tinilány stírölte Yoongi-t, ami be kell, hogy valljam jogos, hiszen az enyémhez képest neki makulátlan arca nem tartalmazott egy vörös, könnyes profilt. - Haj, komolyan meghalok rajtad - válaszoltam neki, még egyszer-egyszer feltörni kívánó röhögéssel.