Akarva-akaratlanul Taehyung ff.

5. Fejezet

Lassan 4 óra, így nemsokára vége az első napomnak. Ahhoz képest, ahogy indult, eléggé jó kis nap lett. Azt hiszem lett 2 új barátom Eun-Ji és Jimin személyében. Taehyung-gal még nem igazán tudom, milyen kapcsolat fog végül kialakulni, de remélem nem csupán munkatársak leszünk.

Elköszöntem a többiektől az ajtóban, és elindultam a legközelebbi buszmegállóba. közben elővettem a telefonom, és megnéztem ki keresett. Anya. Anyát akartam visszahívni, de ebben megakadályozott az, hogy valaki hívott.

- Na milyen volt az első napod? – Kérdi Yoongi elég unott hangon, de tudom, hogy igenis érdekli őt mi van velem, csak ő így tudja kimutatni, épp ezért szeretem őt, és az egyik legjobb barátom.

- Nem volt rossz, sőt a végére egész jó volt, de majd később mesélek. Veled mi van? Átmentél a vizsgán? – Yoongi most vizsgázik vezetésből, és eléggé izgult azért, hogy át megy-e.

- Ja, átmentem.

- De jó, annyira örülök, hogy sikerült! – tudom, nagyon klisés szöveg, de tényleg így gondolom. – és mi volt?

- Majd később mondom és is, oké? Úgyis ki kell pihenned az első napodat, és persze nekem se árt, ha alszok egy keveset. – Mondaná, de beleásít a telefonba.

- Jólvan, menj aludni te hétalvó! Jó éjszakát! – Köszönök el.

- Pihend ki magad, jó éjt! – Köszön el ő is, majd kinyomom a hívást.

Megrázom a fejem, mindig is ilyen volt Yoongi. Soha nem értettem, hogy tud olyan sokat aludni. Én ha későn is feküdtem le, már 8-9-kor fel keltem, ha nem hamarabb. ő pedig, ha korán fekszik le, ha későn, és nem keltik fel, akár 15 órát is végig alszik, márpedig őt senki ne akarja felkelteni, mert akkor rosszabb, mint egy harapós rottweiler. De hát így szeretjük.

Odaérek a buszmegállóba, épp akkor, mikor a busz is megérkezik. Felszállok, és mivel nincs hely ahová leüljek, ezért állok. Ám egy éles kanyarban pont nem kapaszkodtam, így majdnem hasra estem, de mégsem, mivel valaki megtartott. Reagálni se tudok, hogy mi történt, hiszen jön egy másik kanyar, és így rám esik az illető, de a reflexeinek köszönhetően nem vágódunk el, mert pont mielőtt teljesen eldőltünk volna, átfogta a derekam és így tartott konkrétan mindkettőnket. De hogy ki is ez? Hát csak nem a főnököm?

Csak nézünk egymás szemébe, de egyikünk sem mozdul. Elmélyedünk egymás tekintetében, mint egy feketelyuk, mely beszippant. Na, pont így éreztem magam. De talán nem vagyok egyedül, hisz a Taehyung is csak bámul rám. Nem mintha bánnám, de egy buszon vagyunk, meg persze a főnököm.

ezek tudatában megpróbálok úgy a lábamra állni, hogy egyikünknek se legyen ennél kínosabb, bár elég nehéz. Itt már Taehyung is észhez tér, ezért ő is segít rajtunk. Miután vissza tornáztuk magunkat alapállásba, int a fejével, hogy menjünk hátra a busz legvégébe beszélgetni. elindulunk, és csak akkor látom, hogy hányan látták a kis produkciónkat: két idős néni egymással beszéli kis félhangosan az előbb történteket, egy tizenéves fiú undorodva néz minket, egy öreg bácsi pedig mosolyogva, a többi ember csak a pillanat erejéig szánt ránk egy pillantást. Jézusom! Mintha egy kdrámában lennék...

Taehyung meg várja míg odaérek, majd beenged, hogy belülre üljek. Meg is teszem, majd leül mellém.

- Hogy-hogy busszal jársz? – Kérdezem, hogy ne csöndben üljek végig.

- Hát igazából annyi, hogy szeretek buszozni. – Vállat von. Teljesen más, mint a munkában. Munkán kívül kivan simulva, és olyan, mintha egy egyszerű ember lenne. Pedig nem hiszem, hogy más, hogy is lehetne, de akkor is. Olyan, mintha láttam volna már, de mégsem. Csak, mint egy gondolat beugrott. Észre veszi, hogy már egy ideje nézem, és rám mosolyog, mire én is elmosolyodok. Ez az ember megőrjít engem. – Hogy tetszett az első napod?

- Hát, hogy őszinte legyek az elején szokatlan volt, de a végére nagyon jó volt már. – Mesélem.

- Akkor örülök. Hogy az őszintét mondjam, amióta megláttalak, szimpatikus vagy, és valami mindig előjön, de nem tudom mi. Neked nem? – Most komolyan azt mondta, hogy szimpi vagyok neki? Ezek szerint Eun-Jinak mégis igaza volt. És az az emlék? Nekem is így van...

- Hát az igazat megvallva, nekem is ez van, de fogalmam sincs, hogy mi ez. – felelem, majd félve ránézek.

- Akkor majd együtt kiderítjük. – Vigyorog a téglalap mosolyával, majd elkezd telefonozni.

Én komolyan nem hiszem el ezt a férfit. Olyan kemény, és rideg külseje van, ami alatt egy mosolygós, kedves fiú lapul. Szeretném teljesen megismerni azt, aki ez a külső mögött él, és ha törik, ha szakad, megfogom tudni!