Akarva-akaratlanul Taehyung ff.

32. fejezet

Yoora szemsszöge

- Taehyung, igyekezz már! – szóltam már negyedjére neki.

- Jövök-jövök, csak el kellett intéznem valamit – csapódott nekem, mire én balra tettem pár lépést a lökéstől, de Tae könnyen visszahúzott.

- Rendben. – Forgattam meg a szemeimet. – Már csak egy perc, és mindjárt Újév! – jöttem izgalomba, miközben éreztem, ahogy Taehyung átkarolja a derekam.

- Yoora, oda kell adnom valamit, mielőtt át lépünk a következő esztendőbe – felém fordult, és megfogta a kezem. – Nagyon szeretlek, és nem hittem volna, hogy itt fogunk állni pont ekkor. De így lett, és én nagyon örülök most neki. Fontos vagy nekem, és... A francba is! Bármit meg tennék érted. Lennél a feleségem?

Hirtelen úgy lefagytam, mint a jéghegy, ami elsüllyesztette a Titanic-ot. Igent akartam mondani – miért is ne akartam volna –, de annyira elérzékenyültem, illetve elkapott egy olyan röhögőgörcs – persze magamban –, hogy egyszerűen nem jöttek a szavak a nyelvemre.

Ahogy letérdelt ott, és ahogy ügyetlenül a kezében tartott egy nyakláncot, majdnem a nyakába borultam félig sírva, félig nevetve. Bár, a kinézetem nem állt messze ettől a gondolattól, hiszen a könnyeim patakokban folytak le egészen az állam aljáig, ahonnan vagy a földön, vagy a kék ruhámon végezték. A szemei reménnyel teltek meg, mikor a kezére fogtam, és bólogatni kezdtem.

- Persze hogy igen, te marha! – állítottam fel, és konkrétan a nyakába ugortam. A nagy lendülettől kissé hátra hőkölt, de néhány másodpercnyi meglepődöttség – és gondolom örömkönny – után viszont csókolt. A hátunk mögött felzúgott egy tűzijáték, amely hangos robbanással zárult. Persze utána folytatódott a lövöldözés, mindenféle színű és fajtájú egyeddel.

Boldogan váltunk el, és könnyes szemekkel néztünk egymásra. Taehyung szeme csillogott, akárcsak az enyém, és nem érdekelt abban a pillanatban semmi más rajta kívül. Se a színesen villódzó robbanások, se a csillagos ég, ami erről a helyről különösen jól és szépen látszott. Csak rá tudtam figyelni.

- Mi ez, Taehyung? – kérdeztem egyszer, mikor még mindig csak egymást figyeltük. A nyakláncra mutattam, amit még mindig erősen szorított a tenyerébe zárva.

- Jaj, el is felejtettem – emelte feljebb, majd kihajtotta, és a medálrészét megfogva felém fordította a kinyitott kis ajtaját.

Teljesen eldobtam az agyam attól, ami a belsejében fogadott.

- De hát... ez... ezt miért, hogy... mikor? – csak ámultam és bámultam a lekicsinyített fényképet, ami még így is jól kivehetők voltak a kisgyerekek, akik hintáztak.

- Mert egy jó emlék. Anyud adta nekem a képet. Még a héten – fejezte be, de egy lekavarhatatlan vigyor volt az arcán, ahogy engem bámult. – Nekem is van.

Ezzel a kabát cipzárját lehúzta, az ingjének a felső 2 gombját kigombolta, és két ujjába csíptette az ugyanolyan nyakláncot.

- Ja, és azért nem gyűrűt adtam, mert szerintem ez sokkal jobb, mint egy sablonos leánykérés. – Vont vállat lezseren, a könnyeket benyelve. – De nyugi, természetesen kapsz gyűrűt is, de azt majd egy váratlan pillanatban. Lehet, álmodban húzom az ujjadra – billegett jobbra-balra, miközben huncutan mosolygott.

- Na, azt próbáld meg, Kim Taehyung! – mutattam rá a mutatóujjamat, mire halkan felkacagott. Az érces hanga kellemesen csiklandozta a dobhártyám. Eltudnám hallgatni a nevetését akár egész nap.

Hogy hogy is volt ez az egész lánykérés? Hát előtte még karácsony utolsó napját még Tae szüleinél töltöttük, majd másnap hazaindultunk. A Karácsony előtti napokat leszámítva egész jó volt ez a hét. Örömmel töltött el, hogy mindkettőnk szüleinek tetszettünk. Azt el tudom mondani, hogy ő anyuéknek mindenképpen szimpatikus volt, na de hogy én az ő szüleinek? Reméltem. Bár Tae meggyőzött, hogy így van, de nem tudom. Remélhetőleg úgy van, ahogy mondta.