Fogadj el! (Taekook)

14

14

Aznap este Taehyung nem találta meg Jungkookot az egyetem területén. A teljes képzőművészeti kart bejárta, majd a mellette lévő épületeket is végignézte a parkolókkal együtt. Sok üzenetet írt és többször próbálta felhívni, de nem válaszolt neki semmire.

Az órák nagyon lassan teltek. A telefonját felhangosította, hogy ha véletlenül elaludna, akkor is hallja, ha Jungkook jelentkezik, de ez sajnos nem történt meg. Másnap reggel sem volt olvasatlan üzenete vagy nem fogadott hívása.

Próbálta megnyugtatni magát, hogy nincs semmi baj. Eddig sem beszéltek sokat telefonon keresztül, lehet, hogy csak nem nézegeti gyakran a készülékét a másik. Az normális, hogy nem válaszolnak azonnal a barátaiknak, ugye? Bármi közbe jöhetett.

De amikor már másnap reggel volt, nem úgy érezte, mintha „bármi közbe jött" volna. A gyomra görcsbe rándult és alig tudott enni. Csak azt akarta tudni, hogy Jungkook rendben van, és csak azért nem szólt neki, mert nem volt telefonközelben. Remélte, hogy este a rajzórájukon mindent tisztázni tudnak. Aztán nevetnek egy jót ezen a félreértésen.

A két reggeli kurzusán minden gondolatalát a modell fiú töltötte ki. Amikor Hector Gonzales munkáit kellett volna elemezni, ő lerajzolta Jungkook hatalmas őzike szemeit. Amikor pedig tájképeket kellett festeni, ő a tavat vitte vászonra, ahová együtt elmentek, a kivetített kanyon helyett. Minden gondolata Jungkook volt és az, hogy merre lehet most.

Kora délután már látványosan ideges lett, mert még mindig nem hallott felőle semmit. Még több üzenetet küldött neki, és próbálta hívni is. Néhány csörgés után hangpostára kapcsolta a telefon. A hangjelzés után elkezdett beszélni.

„Kook, én vagyok. Ha még nem vetted észre az üzeneteimből, nagyon aggódom. Tegnap óta nem tudlak elérni és... ugye nem lettél hirtelen prostituált? Basszus! Nem tudom, miért mondtam ezt. Csak tudni akarom, hogy jól vagy-e. Hívj fel, oké?"

Kilépett az egyetemi épületből és elindult az építkezés irányába. Arra gondolt, hogy tiszta hülye, amiért ez nem jutott eddig eszébe. Végignézte a munkásokat Jungkook után kutatva, de helyette csak az ismerős lila hajat látta meg.

– Namjoon! – kiáltott fel, és odarohant hozzá.

– Hé, ember! – kiabálta Namjoon, és elvezette Taehyungot az épülettől. – Ilyen közel nem jöhet ide senki. Meg kell kérjelek, hogy menj innen!

Taehyung bólogatott, de hirtelen Namjoon elé állt.

– Igen, elmegyek mindjárt, csak Jungkookot keresem. A barátja vagyok.

– Á, te Jin barátja is vagy, ugye? – kérdezte Namjoon, amikor felismerte a másikat, és most már kedvesebben fordult felé.

– Elmegyek máris, csak kérlek, mondd el, hogy merre van! Nem tudom sehogy sem elérni – mondta neki reménykedve Taehyung, és folyamatosan a munkásokat pásztázta, hátha meglátja Jungkookot.

De Namjoon megrázta a fejét.

– Én sem hallottam róla semmit. Ha őszinte akarok lenni, ez nem rá vall.

– Nem tudod, hogy hol tudnám megtalálni? Kit kérdezzek meg? – kérdezte Taehyung, és egyre kétségbeesettebb lett a hangja.

Eközben valaki Namjoont szólította, és a lilahajú hátra is nézett egy pillanatra.

– Figyelj, nekem mennem kell. Talán kérdezd meg a régi szobatársát, Park Jimint.

Az idősebbik ezzel otthagyta a művészfiút, és semmit nem mondott arról, hogy ki a fene ez a Park Jimin. Taehyung törte a fejét, próbált felidézni bármit is, amit Jungkook mondott a régi egyetemi évéről. Röviden beszéltek róla, és csodálták, hogy soha nem találkoztak egymással, mikor mindketten egy épületben tanultak.