Fogadj el! (Taekook)

21

21

Bassza meg! Mégis mit csinált?

Taehyungnak érzései voltak Jungkook iránt. Érzései. Minden gondolata ő volt... a teste vágyódott, hogy a karjaiban tarthassa... a szíve kurvára fájt, ha nem voltak egymás mellett.

Taehyung vágyott rá, hogy Jungkooknak adhassa az elméjét.

A szívét.

A lelkét.

A testét.

És mégsem vallotta be ezeket.

Helyette ellökte magától a legjobb dolgot, ami valaha történt vele.
Minden előrelépés után, amit az utóbbi hetekben tett, bármennyire is voltak kicsik, úgy érezte, hogy jobban van. Azt hitte, hogy képes már valami ilyesmire.

Évekig azt gondolta, hogy soha nem lesz jó senkinek. Ez teljesen kihatott az emberekkel való kapcsolataira. Rövidre fogva, soha nem akart senki előtt sem megnyílni, pláne nem testileg, hiszen tudta, hogy a lelke nem vonzó. Ezért sosem voltak ilyen gondolatai, hogy bárki az övé legyen, és csak az övé. Olyan gondolatok, hogy valaki betöltse a szívét nem is létezett a számára.

Sosem volt opció, nem volt rá szüksége és nem is vágyott rá.

Abban a pillanatban, hogy Jungkook belépett az életébe, érezte, hogy ő más. Azt is tudta, hogy ő maga is más, amikor Jungkookkal van. Amikor kettesben maradtak, Taehyung úgy érezte magát, mint még soha. Olyan részeket fedezett fel magában, amikre eddig azt hitte, hogy nem léteznek. Vágyat, hogy átöleljék, egyre nagyobb igényt az intimitásra. Ezek fokozatosan kiépültek benne. Jungkook egy teljesen új oldalát hozta elő, amelyről évekig hitte azt, hogy nem is létezik.

Taehyung a lehető legjobb módon változott meg Jungkooknak köszönhetően.

Felnőtt fejével először gondolt arra, hogy megnyílik valaki előtt a múltjával kapcsolatban.

Miután megpróbált beszélni a szüleivel a megpróbáltatásairól, ők nem hittek neki és eltaszították maguktól. Ezek után sosem beszélt senkivel erről. Úgysem figyel rá oda senki, így miért beszéljen a legfájdalmasabb emlékeiről? Talán ha bízott volna másokban, akkor próbálkozott volna. De réges rég elszállt minden bizalma.

Ahogy teltek az évek, egyre jobban azt érezte, hogy jobb, ha csöndben marad. Már azt is elhitte, hogy ha nem beszél a nemi erőszakról, akkor olyan, mintha meg sem történt volna.

De megtörtént.

Magának is utálta bevallani. Gyengének és mocskosnak érezte magát, ha eszébe jutottak azok az emlékek. Nem tudta megóvni a testét egy ragadozótól. Félt, hogy elítélik és kevesebbnek gondolják másoknál, ha rájönnek. Ezért eldöntötte, hogy csöndben marad. Ez kevesebb energiával és fájdalommal járt, hogy mindent titokban tartott.

De nem csinálhatta ezt örökké. Nem kellene szégyenteljes titokként magába zárnia. Ha csöndben marad, azzal csak megfosztja magát a segítségtől és a megkönnyebbüléstől, amire szüksége van.

Többé nem akarta az áldozatot játszani.

Itt volt az ideje, hogy kimondja hangosan, hogy mi történt vele. A fenébe is, ki kell mondania, hogy tovább tudjon lépni. Évekig megtagadta magától ezt a lehetőséget és magában szenvedett.

De őszintén szeretett volna továbblépni és leküzdeni a negatív gondolatait. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, elkellett fogadnia kettő lényeges igazságot: 1. minden a múltban történt, de 2. nem kell, hogy ez legyen a jövője.

Szebb jövőt szeretett volna felépíteni magának, hogy harcolhasson az álmaiért és olyan boldog lehessen, mint még soha. Ő az akart lenni, aki megmutatja a világnak, hogy tud harcolni és túl tud lépni mindenen.