Fogadj el! (Taekook)

16

16

Jungkook hátralévő napja kábulatban telt el, minden gondolatát a művészfiú töltötte ki.

Taehyung megcsókolta.

Taehyung.

Megcsókolta.

Őt.

Igaz, hogy nem régóta kerültek közel egymáshoz, de úgy érezte, hogy egy láthatatlan mágnes vonzza őket. Őszintén olyan volt, mintha már évek óta ismernék egymást és nem csak három hete. A szíve máshogy viselkedett, amikor találkoztak. Olyan boldogságot és derűt tapasztalt meg, mint még soha.

De ennyire nem kellene elszállnia. Végülis csak csókolóztak, ami nem akkora nagy dolog.

Dehát mégis kit akart átverni? Neki ez óriási dolog volt.

Nem tudta, hogy Taehyung még soha nem vonzódott senkihez. Teljesen meglepte vele, és ezzel csak még különlegesebb lett minden.

Taehyung hozzá vonzódott az egész világon bárki közül, és nem egy okosabb, szebb vagy jómódúbb emberhez.

És egek, Jungkook is mennyire vonzódott hozzá. A másik nem csak tehetséges, édes és szép volt. Nem, ennél sokkal több. Taehyung érdekes, vicces és kedves ember, akinek mély gondolatai vannak. A teljes ellenkezője annak, amit képzelt róla. Hiszen nem egy sznob, beképzelt, pénzes pasinak ismerte meg...

Hazafelé vezető útján felidézte a pillanatot, amikor az idősebbik először megölelte, és annyira szorosan összesimultak, hogy semmi hely nem maradt közöttük. Aztán visszagondolt a csókjukra, emlékezett arra, hogy mennyire meghökkent. Reménykedni kezdett, amikor Taehyung olyan közel hajolt hozzá.

Ahogy lágyan egymáshoz ért az ajkuk és az ujjaik megragadták egymást... ahogy a vad szívverésüket érezte.

Csak a gondolattól újra meg akarta csókolta Taehyungot.

De ahogy közeledett a házukhoz, elraktározta ezeket az emlékeket. A melegség, ami bejárta a testét, azonnal eltűnt, és a szíve nagyot dobbant a hirtelen jött rossz érzéstől. A keze csúszós lett, miközben szorította a kormányt.

Nem akart belépni a házba, ahol elnyeli a szomorúság.

Leparkolta a kocsiját és megfogta a táskáját, majd lakatot tett az érzelmeire. Most erőre van szüksége, hogy szembe nézzen a házban uralkodó légkörrel.

- Jungkook! - szólította meg az anyja, aki a konyhában ült. Az arca sápadt volt és ijesztő, úgy nézett ki, mintha fogyott volna az utóbbi napokban.

Jungkook lerakta a cuccait és magához ölelte.

- Hogy van?

Szipogás hallatszott a vállánál.

- Most aludt el. De ma már jobban volt. Kicsit hasonlított a régi önmagára.

A fia elhúzódott tőle és vett egy mély levegőt, megkönnyebbült a hallott szavaktól.

- Megyek megnézem.

Minden egyes lépéssel Juyeon szobája felé, sorban eszébe jutottak az utóbbi napok történései. A telefonhívás a kórházból, a komoly beszélgetések az orvosokkal... a torka kiszáradt, amikor rágondolt. Nem így kellene működnie a dolgoknak.

Nem ilyen életet kellene élnie Juyeonnak.

Halkan kinyitotta az ajtaját, a szeme megszokta a sötétséget. Úgy tűnt, hogy a kislány alszik már, tisztán hallotta a légzését, amikor odalépett az ágyához. Óvatosan arrébb rakott egy tincset a homlokából és a füle mögé igazította.