Fogadj el! (Taekook)

9

9

Namjoon bejelentette csütörtök kora délután, hogy a csapat korábban fog végezni. Mindenkit feldobott a hír, várták, hogy hamarabb hazaérhessenek.

Mindenkit, kivéve Jungkookot.

– Nem tudtál volna akkor elengedni minket, amikor nem kell itt maradnom? – biggyesztette le az ajkát, és Namjoon után somfordált, aki az autójához ment. – Nem mehetnék inkább holnap korábban haza?

A főnöke a szemét forgatta rá.

– Örülj annak, amit kaptál, Kook! Miért nem lógsz a régi szobatársaddal, mielőtt találkozol azzal a sráccal?

Jungkook fújtatott egyet, komolyan azt kívánta, bárcsak megtehetné.

– Jimin nem ér vissza a koliba, csak órákkal később. Addig bolyongok akkor az egyetemen.

– Ne haragudj, tesó! – mondta Namjoon, de nem hangzott bűnbánónak. – Most el kell mennem, és nincs másik vezető a közelben. Nem engedhetem meg, hogy te vagy a srácok elrontsatok valamit.

– Persze, mindegy – nézett rá a fiatalabbik a barátjára, aki elővett egy szép inget az autójából. – Komolyan, Joon! Mit csinálsz? Soha nem láttalak ilyen ruhákban, amióta ismerlek.

Az idősebbik megfogta a ruháit és Jungkookhoz fordult.

– Randim van.

– Micsoda? – kérdezte Jungkook, hatalmas szemekkel és tátott szájjal. – Te randizol?

– Miért vagy így ledöbbenve? Jó pasi vagyok. Persze, hogy randizom.

– Sosem beszéltél még senkiről, ezért gondoltam, hogy te is szingli vagy, mint mi – rántotta meg a vállait. – És hol találkozol a szerencséssel?

Namjoon a fejét rázta, miközben elindult az egyetemi edzőterem felé.

– Nem tudom. Meg akar lepni. Majd holnap mesélek róla, oké? Most megyek tusolni.

– Ó! - kiáltott fel boldogan Jungkook. – Várj, hozom a cuccom! Én is megyek veled tusolni. Olyan jó illata van a tusfürdődnek!

Elindultak az edzőtermek felé és Namjoon kioktatta Jungkookot arról, hogy nem fog VELE tusolni. Húsz perccel később mindketten tiszták és frissek lettek. Különváltak, Namjoon elindult a randevúra, Jungkook pedig belépett az egyik egyetemi épületbe, hogy elüsse az időt, amíg nem találkozik Taehyunggal.

Úgy tűnt, a lábai maguktól vitték előre és a képzőművészeti karon kötött ki. Igaz, hogy gyakran járt itt az utóbbi időben, de már régen nem tartózkodott a fényképészeti szárnyban. Ezért vett egy nagy levegőt és elindult arra.

A falak egyszerre tűntek ismerősnek és távolinak. Emlékek rohamozták meg, amikor ránézett a falon lévő képekre, amelyek a legtehetségesebb diákok munkáit mutatták. Egy ideig nézegette őket, felidézve azt a számtalan órát, amit a technikája tökéletesítésével töltött. Sok kép jobb volt bármelyiknél, amit valaha is csinált, és elnézve őket azt kívánta, bárcsak újra kezdhetné.

A sarkon befordulva egy színes fotó tárult elé, amin gazdag kék és lila színek egészítették ki az erdős tó képét. A kép előhívott benne egyfajta békét, olyan nyugalmat, amit már régen nem érzett. Felidézte a napot, amikor a képet készítette, az utolsó napjai egyikén, mielőtt otthagyta volna a képzést.

Az ujjaival megérintette az üveget, pont ott, ahol a monogramja volt feltüntetve.

– A tiéd? – kérdezte mögüle egy mély hang.