Asszem felcsináltak

~4~

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de szerintem nincs annál észveszejtőbb, mint itt ülni a pláza vécéjén egy terhességi teszttel a kezedben, tizenhét évesen, úgy hogy előtted az élet, de te attól félsz, hogy mindent elcsesztél, ráadásul azt sem tudod, hogy ki lehetne az apa, vagy hogy mikor eshettél teherbe! (Mondjuk az utóbbira lennének tippeim, de na. ) Hát... velem pont ez az észveszejtő dolog történik éppen.

Amíg én a doboz kibontásával ügyködtem, Daniel -szavához híven- őrködött, hogy senki se jöhessen be, Jenna pedig a fülkéket ellenőrizte, hogy melyik a legtisztább. Miután az a nyamvadt csomagolás megadta magát, Jenna egy, látszólag a legtisztább, fülkébe terelt be.

-Itt várok-azzal szorosan magához húzott biztatásképpen.

Hálásan mosolyogtam rá, majd behúztam az ajtót és megcsináltam a tesztet. A használati utasítás szerint, három percig kell várni. Egy csík, negatív, kettő, pozitív. Aggódva néztem a pálcát, várva az eredményt. Daniel bejött és megállva mellettem, ő is várt. A percek olyan lassan teltek mint még soha és féltem, hogy ezek lesznek az utolsók, melyekben csak egy átlagos lány vagyok, átlagos problémákkal. Aztán megjelent egy csík, már kezdtem felengedni, amikor a második is megjelent. Pozitív, terhes vagyok.

-Mit jelent a két csík?-kérdezte a bátyám.

Valahonnan a távolból hallottam, ahogy Jenna válaszol, de már nem figyeltem rájuk. Kezembe vettem a tesztet és hosszasan nézve vártam, hogy eltűnjön egy csík. Hiába pislogtam, hiába rázogattam a pálcát, az eredmény nem változott. A felismerés hulláma áradt szét a testemben, én pedig földre rogytam és zokogásban törtem ki. Vigasztaló kezek kulcsolódtak rám. A bátyám a hajamat simogatta és segédkérően pillantott a barátnőmre, aki még mindig kábultan figyelte a kezemben tartott terhességit. Mikor Jenna is felébredt a kábulatból, leguggolt mellém és átölelt.

-Minden rendben lesz-suttogta, de éreztem, hogy még ő sem hiszi el, amit mond.

Még hevesebben zokogtam a félelemtől. Terhes vagyok. Tizenhét éves, gimnazista és terhes. Nem tudom ki az apja, ahogy azt sem, hogy hogy fogom felnevelni a babát.

-Miért pont velem történik mindez?-suttogtam alig hallhatóan. Jenni és Daniel aggódva összenéztek és mondani próbáltak valamit, de semmi sem hagyta el a szájukat. Megértem őket. Ilyen helyzetben nincsenek szavak! Nincs vigasz sem.

-Mit fogsz most tenni?-kérdezte pár pillanattal későn Daniel, mire bennem megállt az ütő. A fejemet feléje fordítottam, úgy válaszoltam.

-Meg, meg kell keresnem-felálltam és kirohantam. Jenna és Daniel a nyomomban loholtak, nem értették mi bajom van.

-Dakota!-kiáltotta Jenna-Hova rohansz?

-Megkeresem az apját!-kiáltottam. A bátyám és a barátnőm ismét összenéztek. Nem értik. Persze, hogy nem, de legalább nem kérdezősködtek. Én pedig szaladtam és szaladtam, mintha legalább az életem múlna rajta és még pont időben értem a megállóba, ahol a busz ajtaja már csukódni készült. Kifizettem a jegyet és leültem leghátra. A könnyek pedig szüntelenül potyogtak, hiába igyekeztem összekapni magam. Nem ment."Gondolkozz, Dakota! Mi történhetett azon az estén? Mit csináltál?" Válasz azonban nem jött.

Hazaérve, felrohantam a szobámba a papírlapot keresve. Mikor megtaláltam bepityegtem az első számot.

-Ki keres?-szólt bele a telefonba egy férfi hang.

-Itt Dakota McWeard. Én, én csak tudni szeretném mi történt egy hónapja...