Asszem felcsináltak

~12~

  Egész éjszaka az ágyamba forgolódtam. Az álom meg persze messziről elkerült. Mikor hétkor csengett az ébresztőórám, hálát adtam az égnek, hogy végre készülődhetek. Gyorsan megreggeliztem, tettem magamnak egy szendvicset az útra és elindultam a buszhoz. Fél kilenckor a vonatállomáson voltam kezemben a jeggyel, ami majd Atlantáig visz el. De persze, amilyen szerencsétlen vagyok, ez az egyszerű utazás sem volt könnyű menet, ugyanis a vonat jegyemet elhagytam az állomáson. Másfél óra keresés után megtaláltam, amivel csak egy probléma volt. Egy erősen izzadó pasas hátsója alatt. Féltem megszólítani, ugyanis nem volt egy barátságos arca. Hosszú tehetetlen perc után megkértem az urat, hogy álljon fel. Fenyegetően nézett egy ideig aztán felállt. Épp hogy elkaptam a vonatom, amikor eszembe jutott, hogy a táskám a peronon maradt. Rohantam vissza érte és épp az utolsó percben szálltam vissza a vonatra. Atlantába érve buszra kellett szállnom, ahol se légkondi, se semmi nem volt. Melegem volt, később már fáztam, aztán fél órával később már bármit megadtam volna egy tusolásért. Mikor leszálltam arról a járműről a pokolba kívántam Aident és az egész rokonságát, csak azért, mert ha Aiden anyja nem szüli meg, akkor most nem kellett volna ide utaznom, de viszont ha nem lennének Aiden anyjának rokonai, akkor az a nő biztosan nem ismerkedik meg azzal az emberrel, akitől a fia született. Egyszóval mindenki hibás volt. De azzal, hogy elértem a megfelelő városba még messze nem volt minden készen. Szállást kellett keresnem magamnak, mert nem lehettem benne biztos, hogy mi less azután, hogy találkoztam Aidennel. És nem szeretnék vak sötétben keresgélni motelek után. Szerencsémre már az első helyet, ahova elmentem megfelelőnek találtam és kivettem egy szobát éjszakára. Miután felkutyagoltam az emeletre és megtaláltam a szobámat, vettem egy meleg zuhanyt és átöltöztem. Nyár lévén szörnyen meleg volt. De nem akartam alul öltözni sem, ezért felvettem egy combközépig érő nadrágot és egy pólót. A hajam felkötöttem és már kész is voltam.A tűkőrbe nézve meglepődtem magamon. Csak úgy ragyogtam. Ráadásul ki nem nézné az ember, hogy állapotos vagyok. Már értem mit értett a szakkönyv azalatt, hogy a terhes nők kivirulnak. Öt perc ácsorgás a tükör előtt aztán elővettem a táskámból a lapot, melyre Aiden lakcíme volt felírva és bezárva magam mögött az ajtót, elindultam megkeresni őt. Az úton megkérdeztem a jegyárust, melyik metróval jutok el a fecnin látható címre a leghamarabb. A nő hamar elhadarta merre menjek, aztán hálásan megköszöntem a segítséget és rohantam, mert a hirdetőtábla szerint egy percem sem volt már a metro érkezéséig. Mikor felszálltam, a rendelkezésemre álltó húsz percemben azzal foglalkoztam, hogy kitaláljam mit is mondjak Aidennek. Valami olyanra gondoltam, hogy "Hé, gyerekünk lesz. Nem kérem, hogy most velem legyél, csak szerettem volna ha tudsz róla". Ennél jobbat és lényegretörőbbet viszont nem tudtam kitalálni, mert fogalmam sem volt, hogy mit kéne mondanom. Sajnos időm se volt már, mert le kellett szálljak. Elővettem a térképet és keresgélni kezdtem a ház után. Három perc elteltével ott álltam azelőtt az épület előtt, amelybe ha belépek, minden megváltozik. Lehet, hogy jó, de az is lehet, hogy rossz irányba. Akarom én ezt? Eddig minden jó volt. Úgy érzem, képes vagyok nélküle felnevelni egy gyermeket, viszont az apjának joga van tudni róla. Becsengettem. Semmi válasz. Csengettem újra, de a csengő vízhangján kívül semmi mást nem hallottam. Kifújtam a levegőt. Nem kell még találkozzak vele. Hál' istennek! Én megpróbáltam. Nem volt itthon, hát pech. Boldogan indultam volna vissza a metróhoz, mikor meghallottam a hangját.

-Kota?-ijedten fordultam Aiden felé, ki értetlenül nézett rám. Kezeim ösztönösen a hasamra siklottak s ebben az egyetlen egy védő mozdulatban, benne volt minden. Aiden szemei tágra nyíltak a felismeréstől. Mielőtt bármit mondhattam volna, kinyitotta az ajtót és behúzott rajta.

A házban semmi sem utalt arra, hogy rajta kívül bárki más is lakna itt. Nem lógtak képen a falon, nem voltak szanaszét hagyva ruhák, könyvek. Rend volt és tisztaság. Aiden ledobta a kulcsokat az asztalra, rám nézett és szemében hatalmas megbánás tükröződött. Megfogta a karom és a kanapéhoz vezetett. Kiment, hozott egy pohár vizet nekem, bár nem kértem, és leült velem szembe.