Asszem felcsináltak

~42~

           Minden jónak egyszer eljön a vége. És egy remek véget sok nosztalgia követ, de vele együtt maga az emlék hiánya is. Most itt ülök a kocsiban miközben hazafelé tartunk. Naomi Jimmel tartott, így négyen szeltük az utat. A távolban feltűnt az a régi ház is, amiben körülnéztünk, amikor lerobbant az autó.

-Apa, tudsz valamit arról a házról, ami a dombtetőn áll?-kérdeztem a távolba meredve.

-Állítólag a második világháború idején lakott ott egy család.-nézett rám a visszapillantó tükörből.-Sokat nem tudok, csak annyit, hogy az apát elküldték a frontmezőre, az anya pedig magára hagyta a nyomorék lányát és elment.

-Mi lett a lánnyal?

-Egyedül nem boldogult, és ha igaz, amit mondtak a helybéliek, akkor éhen halt. Az apja találta meg a maradványait, amikor hazatért.-fejemet az ablaknak döntöttem és úgy figyeltem a tájat.

-Állj meg!-utasítottam aput, aki azonnal lefékezett. Kipattantam a kocsiból és elindultam a ház felé.

-Kota, minden rendben?-sietett utánam Aiden.

-Igen, csak had menjek egyedül-hagytam ott.

A ház semmit sem változott az egy hét alatt. Mikor beléptem ugyan olyan por uralkodott. A törött keret a padlón, a tolószék az ajtó mellett, ahol hagytuk. Felmentem az emeletre, a lány szobájába. A változatlanság olyan kiábrándító volt. Magába kerített a lehangoltság. Egyedül élni ebben a hatalmas házban sántán és védtelenül, képtelen vagyok elképzelni, hogy a kislány mit is csinálhatott itt. Csak ült és várt talán? Lehet, hogy reménykedett benne, hogy valaki majd hazajön. Aztán lehet, hogy félt, mert több mint két napja senki nem segített neki. Egyedül halt meg. Lassan és magányosan. A földön lévő plüsst az ágyra tettem és elképzeltem, hogy mi mindent csináltak egykor ebben a szobában. Nem is értem miért vagyok most itt. Hülye vagyok, ha azt hiszem, azzal, hogy idejövök bármivel is jobb lesz. Nem lesz, csak nagyobb lesz a lelki fájdalmam.

Sóhajtva léptem ki az egykor büszkén álló épületből, ami mára csak pár deszka tart.

-Ígérem és sosem hagylak cserben, Picipötty.-simogattam meg a hasam a válasz pedig egy egyértelmű rúgás volt.

A többiek nem kérdeztek semmit. Hálás voltam ezért, mert tulajdonképpen én sem tudtam mi volt ez egész. Talán csak a hormonok játszanak velem, de nagyon rossz érzésem van. Az út maradék része csendben telt és eseménytelenül. Én Aiden vállán nyugtattam a fejem, Daniel tátott szájjal horkolt a hátsó ülésen, Aiden pedig a telefonját nyomkodta. Mikor apu kidobott minket ott, mosolyogva integettem neki, amíg ő elhajtott. Aztán bementem a házba és kényelembe helyeztem magam a kanapén.

-Van kedved valami filmet nézni?-kérdezte Aiden mellém telepedve.

-Persze.

Kotorászni kezdett a cédéi között, aztán berakott egyet és visszaülve mellém elindította a filmet.

Több mint két órája hánykolódtam az ágyban álmatlanul. Aiden mellettem békésen aludt, de én képtelen voltam rá. Hirtelen meghallottam a telefonom csörgésének távoli hangját. Örültem, hogy van okom kikelni az ágyból és nem kell győzködnöm magam, hogy végre valahára elaludjak. Kikászálódtam és elindultam. A falon lévő óra mutatója, kettőt ütött. Ki hívhat ilyenkor?

-Halló?-vettem fel a készüléket.

-Dakota McWeard-el beszélek?-kérdezte egy mély hang.

-Igen, én vagyok-mondtam zavartan.