Asszem felcsináltak

~43~

       Mikor hazaértünk megnyugtattam Aident, hogy nincs semmi baj, s hogy menjen nyugodtan lefeküdni. Eleinte mindenképp velem akart maradni, de közöltem vele, hogy gondolkodnom kell. Nagy nehezen, de végül bólintott és felment a szobába. Mikor eltűnt a látókörömből, rárogytam a kanapéra. Előttem az a papír volt, amivel holnap kivehetem anyám holtestét. Ez azt jelenti, hogy nekem a mai nap folyamán, meg kell szerveznem egy temetést. Az az igazság, hogy semmit nem érzek ezzel kapcsolatban. Nem hat meg, hogy meghalt, az sem, hogy láttam a holtestét. Az viszont nagyon zavar, hogy rám hagyta a temetését. Még csak azt sem tudom, hova a fenébe kéne elásni. A nagyszüleim mellé biztos nem, az ő szülei meg azt sem tudom élnek-e még. Nem tudom, hogy voltak-e barátai, új férje, akárkije akit értesíthetnék. Aiden szerint, a bérlője talált rá, amikor ment, hogy követelje tőle a lakbért. Mi a fenét csináljak? A francba, anya! Azt sem tudom ki vagy.

Míg Aiden aludt én visszahívtam a kórházat és megpróbáltam megtudni, hogy kik is anya szülei. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódott vagyok-e vagy szomorú, amikor közölte velem a recepciós, hogy a szülei is ki vannak húzva a keresztleveléből. Azt megértem, hogy minket mindenképp ki akart törölni az életéből, de hogy a saját anyát és apját is, azt nem gondoltam volna. Sajnos ennyit arról, hogy a rokonokat értesítem. Nem maradt más mint, hogy felhívtam a bérlőt és megkértem szóljon anya ismerőseinek. Azt mondta, ha talál egyet is, akkor értesít. Ezután felhívtam a temetkezési vállalatot és rendeltem egy koporsót. Bár anyám nem érdemelte volna meg, de a legdrágábban vettem meg neki. Talán csak azért, mert nem akartam olyan lenni mint ő. Vagy csak meg akartam mutatni, hogy mit veszített. Bármi is volt az oka, fájt a mellkasom amiért csak ennyit tehetek érte. Hisz mégis csak az édesanyám. Megszült s bár nem szeretett minket, egy remek férfira hagyott, aki tisztességes embereket faragott belőlünk. Annyit azért megtudtam, hogy Kanadában született Ontarioban. A netről megszereztem egy ottani pap számát, aki mint kiderült, régóta ismerte anyut. Zokogva mondta el a telefonba, hogy milyen jó ember volt, és hogy mindenképp elvállalja a temettetését. Sajnos, én messze nem Kanadában élek, ezért vennem kellett magamnak jegyet. Mint kiderült, egyedül megyek el, mert Dani nem volt hajlandó eljönni, ahogy apa sem, Naomit lefoglalta a munka, Jenna pedig gyomorrontást kapott és be kellett mennie a kórházba. Reméltem, hogy legalább Aiden velem lesz, de délután hívást kapott, hogy az apja újra felolvastatja az ő apjának végrendeletét, ahol minden családtagnak kötelező megjelennie. Aiden dühösen hívta fel az apját, hogy neki nem alkalmas az idő, de erre csak azt a választ kapta, hogy ez van. Így történt az, hogy aznap este egyedül ültem fel a Kanadába tartó buszra.

Csak reggelre értem Ontarioba, ahol egyenesen a szállodába mentem.

-Dakota McWeard névre foglaltam egy szobát-mondtam a recepciónál.

-Meg is van. Itt a kulcs. Kellemes időtöltést!-adta át mosolyogva.

-Köszönöm-dünnyögtem és otthagytam.

Két órát pihentem, mert azután sietnem kellett a templomba. Anya testét hál' Istennek nemcsak hamarabb kiadták, de még ide is hozatták. Nem voltam képes felöltöztetni, ezért még tegnap vittem be ruhákat a kórházba, hogy a nővérek adják rá. Pár percet beszélgettem a lelkésszel, aztán elindultunk a temetőbe, ahol a prédikáció is lezajlott. Még most is tisztán emlékszem, hogy a nap forrón sütött és kellemes szellő fújt. A sírnál székek voltak elrendezve, valamint egy állvány díszelgett, ami mellett a koporsó is volt. Mikor az órámra néztem, láttam, hogy kilenc óra múlt huszonnégy perce. Hivatalosan kilenckor kezdődött volna a temetés de vártunk. Szomorúan néztem körbe az üres székek hadán.

-Kezdjük el, kérem szépen.-mondtam lehajtott fejjel a papnak aki együtt érzően állt fel mellőlem s az állványhoz lépett.

Csak hallgattam ahogy a lelkész elmeséli, hogy anya milyen egy remek ember volt. Hallgattam, ahogy arról nosztalgiázott, hogy mindig vidáman futkorászott a parkban, vagy hogy mennyit segített az állatkert gondozóinak. Miközben prédikált, azon gondolkodtam, hogy ha ennyi embernek segített, akkor azok hol vannak? Hol vannak, akik annyira szerették? Miért ülök egyedül itt és várom, hogy vége legyen? Sírnom kéne, de nem megy. Üresnek érzem magam, mert elvesztettem valakit, mégsem fáj. Mindenki rohan, de senki nem veszi észre, hogy valaki meghalt. Valaki, aki sok hibát vétett, aki napról napra tette egyre jobban tönkre az életét. Miért nem áll meg senki, csak egy pillanatra akár és sóhajt fel, hogy " Isten nyugtassa" ? Miért nem ülnek itt ezren és teszik tiszteletüket? Hogy lehet a világ ilyen önző? Az ég be kéne boruljon, a napot el kéne takarják a felhők és szakadó eső kéne beterítsen itt mindent. A madaraknak is gyászdalt kéne csiripelnie, de semmi nem történik. Minden megy tovább, pedig valaki kiesett a hörcsögkerékből. Mit tettél anya? Miért taszítottál el mindenkit, aki szeretett? Ha egyszer, csak egyetlenegyszer felhívsz, én rohantam volna, magamhoz ölellek és azt mondom "minden rendben", de most csak állok és nézem ahogy leeresztenek a mélybe, a sötétségbe. Sosem lesz ezután alkalmam elmondani neked, hogy mennyire haragszok, amiért elhagytál, mennyire gyűlölnélek, amiért nem voltam elég jó. A szemedbe akarnám ordítani, hogy jobb is, hogy meghaltál, de már nem tehetem, mert cserben hagytál. Sosem tudom meg milyen érzés elmondani az édesanyámnak a titkaimat, milyen érzés tőle tanácsot kérni, de az a legrosszabb, hogy sosem tudom meg, milyen lett volna, ha egyszer magadhoz ölelsz és érezteted velem, hogy én vagyok a legfontosabb. Sajnálom, hogy minden rosszul alakult, hogy semmi sem volt jó. Sajnálom, hogy szenvedtél, hogy a droghoz fordultál és nem hozzám. Sajnálom, amiért mindent tönkretettem. Sajnálom, hogy nem vagyok képes megbocsátani, még most, halálod után sem. Érzem, hogy semmi sem változott, de közben az élet megy tovább. Érzem, hogy minden rossz, de az az igazság, hogy semmi sem az. Nem esik az eső, nem borult be az ég, senki sem gyászol csak talán én. Nem tudom, hogy ott, ahol most vagy, hallod-e a gondolataimat, de ha igen, tudd, hogy Dani és én, amióta elmentél, arra vártunk, hogy visszagyere. Ha ez egy tündérmese lenne, te feltámadnál és elmondod mennyire szeretsz, de ez nem az és már senki nem akarja, hogy hazagyere.