Asszem felcsináltak

~9~

  Volt már úgy, hogy valami nagyon fontosat meg kellett tennetek, de ti ahelyett, hogy megtettétek volna, inkább mindent, úgymond besöpörtetek a szőnyeg alá, hogy még csak véletlenül se jusson eszetekbe, és igyekeztetek elsiklani afölött, hogy igenis muszáj megtennetek valamit, amit nem akartok? Na igen, valahogy így volt velem is, annyi különbséggel, hogy én bepánikoltam. Nehogy azt higgyétek, hogy félek egy embert felhívni, akit az életben nem fogok látni, hanem rájöttem, hogy gyerekem lesz. Azért ez nem kis dolog. EGY GYEREK! Te jó ég. Megkérdezett engem bárki is, hogy teherbe ejthet? Hát nem!!! Egy terhességet azért mégsem tudok nem észrevenni! Ráadásul nincs meg az apja! Kitudja kivel feküdtem én össze! Ez rémes! Borzasztó! Hogy nézek majd a gyerekem szemébe! Mit válaszolok majd neki, amikor kérdezősködni kezd? Milyen ember vagyok? Tehetetlen vagyok és terhes! TERHES!

Sajnos, mivel időm nagy részét apával, Daniellel és Jennaval töltöttem, ők lettek azok a szerencsések, akik első sorból nézhették végig a kiborulásaimat.

-És mi van ha a gyermekem apja egy földönkívüli?-tettem fel a költői kérdést ebéd közben.

-Úúú, tényleg te! Mekkora lenne már. Lenne egy ufó sógorom. A keresztelőt megtarthatnánk ufó földön. Megyek keresek antennákat, hogy kapcsolatba lépjünk velük. Wiii!-pattant fel a bátyám a székről és felrohant intellektust keresni.

-Édes Istenem, miért versz engem ezekkel? Tudja ez egyáltalán, hogy mi az az ufó?-fogta a fejét apám és talán, nem biztos, de könnyes volt a szeme. Mit sír? Az egyetlen, aki sírhat, az én vagyok. Nekem lesz földönkívüli gyerekem nem neki. Pfff.

Igen, és ez még csak a jobbik eset. Jennaval kedvenc spanyol sorozatunkat néztük, amikor újabb rettegett gondolat fészkelte be magát a fejembe.

-Te. Jó. Ég.-ültem fel a kanapén, kiborítva a popcornos tálat, ami eddig a hasamon volt.

-Mi v'n?-fordult felém Jenna teli szájjal.

-Tudom ki az apa!-rohantam fel a szobámba a telefonomért. Mikor meglett, tárcsáztam is a számot. Két csörgés után fel is vette.

-Dr.Monroe.

-Doktor úr! Lehetséges, hogy a maffia belém ültette az embriót?-Jenna állt meg az ajtóban és nem tudta visszatartani a nevetését.

-Dakota, nálunk, a való életben, ami nem fiktív, abban képtelenség, hogy a maffia pont magába ültetett volna egy gyereket. Túl sok spanyol sorozatot néz-sóhajtott az orvos.

-De tessék csak bele gondolni, hogy mi van, ha mégis igaz?-erősködtem. Azért kicsi az esélye rá, de megtörténhet. És miért ne velem történne meg?

-Felhívom a pszichológus ismerősömet-azzal letette a telefont.

Felháborodottan fordultam a barátnőm felé.

-Haszontalan. Mindenki haszontalan ezen a kerek Földön-rajzoltam köröket a levegőbe.-Min. Den. Ki.-pufogtam.

-Szívem, lehet lement a cukrod, facsarjak grapefruitot?-ölelt át.

-Aha.Az jó lenne.-sóhajtottam fáradtan.

És ilyen szánalmasan telt el még egy hónap. Szabad szemmel nem vehető észre, de éreztem egy aprócska dudort a pocakomon. Az orvos szerint eddig nagyon szépen fejlődik az én Picipöttyöm, amihez sokban hozzájárult a sok egészséges étel és torna. A tornász csaj nagyon jó fej amúgy. Elmesélte a tapasztalatait, amikor ő volt terhes és megnyugtatott, hogy túl lehet élni. Szóval a szülési aggodalmaim is kezdtek csökkenni, ami azért megnyugtató. De van még egy kicsike gondom. Bár csak július eleje volt, szeptemberre a hasam nagyban észrevehető less a Holdon is, és csak a hülye nem találja ki mi a helyzet. Egyre inkább a magán tanulósdin gondolkodtam, amibe talán nem menne bele apa, de bepróbálkozhatok nála. Az osztálytársaimnak meg nem szólok semmit. Kitalálok valami hihető sztorit, mondjuk, hogy kiderült, hogy allergies vagyok mindenre és emiatt nem hagyhatom el a házat, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz.

Az egyik alkalommal, amikor az orvoshoz mentem, Dr. Monroe szépen kioktatott, hogy ne idegeskedjek annyit, mert árt a kicsinek, és hogy végre nőjek fel és hagyjam abba a képzelgéseket az apa kilétéről, mire én szépen kioktattam, hogy ha megtámadnának az ufók, mert hirtelen gyilkolászni van kedvük, akkor rajtam kívül mindenki meghalna, de aki jó viszonyt ápol velem, azt talán életben hagyatom. A monológom felénél az orvos kiment kávéért, és ezt is csak akkor vettem észre, amikor már újra a helyén szürcsölgette azt. Én meg persze fortyogva hagytam el a rendelőt és a felsőmben kutakodtam a telefonom után, amikor megtaláltam AZT a papírt. Igen, amire a számok voltak felírva. Mai napig nem tudom miért hívtam fel az utolsó számot, hisz az apa kérdés mind háttérbe szorult a torna órák, baba holmik vásárlása és a kézi könyvek olvasása miatt, ami elvette minden szabad időm és gondolatom, de akkor megtettem az utolsó lépést.