Asszem felcsináltak

~46~

         Miután Jenna elment, a kedvem vele együtt távozott. Inkább felmentem a szobámba és bámultam ki az ablakon. A legjobb barátnőm elmegy és nekem nem marad senkim se. Ha jó barát lennék, akkor most elengedném könnyű szívvel, mert tudnám, hogy ez lesz számára a legjobb, de képtelen vagyok önzetlen lenni, amikor arról van szó, hogy itt hagy. De hát, csak egy évre menne, nem igaz? Az nem is olyan hosszú idő. Ráadásul hazajönne az ünnepekre, meg néha hétvégén. Akkor most miért nem tudok megbarátkozni a gondolatával? Képtelen vagyok elválni tőle s mégis most erre kényszerülök. Lerogytam a földre és sírni kezdtem. Olyan gyáva ember vagyok! Csak azzal törődöm, hogy nekem jó legyen, pedig Jennának most szüksége van arra, hogy támogassam. Hamar felkaptam egy felsőt és sietős léptekkel indultam meg a szomszédba. Kopogás nélkül rontottam be a házba és egyeneses a barátnőm szobája felé tartottam. Mikor odaértem megálltam. Halk pityergés hallatszott az én szívem pedig elszorult. Benyitottam és egyenesen Jennára vetettem magam.

-Sajnálom. Igazad van. Én mindenben támogatni foglak.-szorítottam magamhoz.

-Nem, nem kapok levegőt.-nyögte. Hoppá. Hamar leszálltam róla. Kissé fura volt szemtől szembe ülni vele, mintha most ismerkednénk vagy valami.

-Hát őőő izé. Szóval elmész.-mondtam tényként.

-Igen.-bólintott kelletlenül. Néma csend telepedett ránk. Mindkettőnknek kényelmetlen volt erről beszélni. Tudtam, hogy ő sem akar elmenni, de ezt kell tennie. Én sem akarom, hogy elmenjen, de el kell engednem. De azt nem akarom, hogy a maradék időben ilyen nyomasztó legyen kettőnk között a hangulat. Azt akarom, hogy olyan legyen mint eddig. Vidám, tele nevetéssel, ezért gyorsan témát váltottam.

-Megyünk Rosalindat nézni?-ajánlottam fel.

-Persze hogy.-pattant fel. A tévé előtt zabálva néztük a spanyol sorozatot, amikor megszólalt.-Neked nem a babaváró bulin kéne legyél?

-De, ahogy neked is.-furán nézett rám.

-Áh, még maradjunk.-legyintett.

*Eközben a bulin*

-Aiden, kigyulladt a fagyasztó.-mondta Daniel.

-Hogy a jó büdös francba gyulladhat ki egy fagyasztó?-képedt el Aiden.

-Há' nem tom' de ez kurvára ég.-vont vállat.

Eljött a szeptember s ezzel egy időben az az idő is, amikor elkezdődik az iskola, egyetem és amikor elmegy Jenna. Az utolsó három hétben elmentünk mozizni, fiúkat követtünk csak úgy random, mint a régi szép időkben. Mondjuk nem volt könnyű a gömbölyödő pocakom miatt, mert amikor siettem úgy néztem ki, mint egy beteg pingvin. Minden napot együtt töltöttünk és megpróbáltuk bepótolni az elkövetkezendő egy év eseményeit. De az idő telt és most itt állok Jenna háza előtt mellettem Danivel, apuval, Aidennel és Naomiékkal és nézzük ahogy a barátnőm berakja a bőröndjét az autóba. Ezután hozzám szökdécselt és szorosan megölelt.

-Hiányozni fogsz, Manó.-mondta könnyek között.

-Te is nekem, Kacsa.

-Nagy ölelés!-kiáltotta el magát a bátyám és mindenki körénk gyűlt. Próbáltam visszatartani az előkészülődő zokogásom, de amikor Jenna beszállt a kocsiba és elindult, már nem bírtam tovább. Sírtam, mert fájt a változás. Sírtam, mert nehéz volt elfogadnom, hogy semmi sem maradandó. Sírtam, mert rájöttem, hogy nekem is tovább kell lépnem. Az élet nem áll meg és nekem sem szabad. Aiden szorosan megölelt és homlokon csókolt.

-Menjünk haza.-suttogta. Lassan bólintottam és engedtem neki, hogy a derekamtól fogva vezessen. Apuék velünk tartottak és helyet foglaltak a kanapém. Senki nem szólalt meg, helyette súlyos csend telepedett ránk.

-Hiányzik Laposcsoda.-sóhajtott Dani.

-Nekünk is!-kiáltott fel mindenki.

-Nekem is!-kiáltotta a barátnőm az ajtóból. Haja rátapadt a homlokára, ő pedig a térdére támaszkodva lihegett.

-Te meg mit csinálsz itt?-lepődtem meg.

-Faszom megy New Yorkba! Nekem Kansas is nagyon jó.

-Akkor nem mész el?-kaptam a szám elé a kezem.

-Nem.-alig mondta ki mikor mindenki éljenzésbe kezdett és rávetette magát. Jenna boldogan ölelt meg mindenkit újra és elment átöltözni, de megígérte, hogy visszajön.

-Oh, akkor most nem megy el?-kérdezte Daniel.

-Nem!-visítottam örömömben.

-De akkor most nem tarthatok "Sajnáljuk együtt Danit" napot?-szemeibe könny gyűlt.

-Miért sajnálna bárki is téged?-ráncoltam a homlokom.

-Olyan kegyetlen vagy!-pattant fel.-Mindig lerombolod a lelki világom! Te szörnyeteg!-kikerülve engem sírva felszaladt a szobájába.

-Most tényleg sír, vagy csak megjátsza magát?-fordult Aiden apu felé.

-Ez most tényleg-sóhajtott fáradtan.-Már lelkileg felkészítette magát, hogy sajnáltassa magát. És ez így kimondva elég furcsán hangzik-gondolkodott. Értetlenül fordultunk Dani szobája felé, ahol láma nyögések szűrődtek ki.

-Nem kéne megvigasztalni?-kérdeztem.

-Nem-vágta rá kapásból mindenki. Na oké.

És így kezdtük meg a tanévet. Én mint magántanuló a délig tartó alvást és az estig tartó órákat, Jenna és Daniel a sulit, Aiden az egyetemet. Minden más volt kicsit és nem csak jó értelemben. Otthon gubbasztva rájöttem, hogy mit nem adnék, hogy elmehessek iskolába. Viszketett a talpam, hogy mehessek valahova, de az egyre nagyobb hasam miatt már egy idő után alig tudtam járni is. Sokat voltam egyedül és ez egy kicsit bántott. Minden monotonná vált és lassan vánszorogtak a hónapok, de aztán eljött a február és beindult a szülés.