Asszem felcsináltak

~7~

   Másnap délután hazamentem Jennaéktól és tárcsáztam a következő számot.

-Végre, hogy hívsz, Monica-szólt bele a telefonba a "Szépfiú"-ként szereplő névjegyzék.

-Monica? Az meg ki?-vontam össze a szemöldököm.

-Ja, mégsem. Te nem ő vagy, na mindegy-rakta le a telefont. Ezzel nem sokra mentem.

Újra tárcsáztam.

-Igen?-szólt bele.

-Halló, itt Dakota...

-Nem érdekel-szakított félbe.Tuskó.-A lényeget.

-Csak annyi, hogy egy hónapja találkoztunk-kezdtem bele a magyarázkodásba.

-Figyelj kis csillag, azt se tudom milyen nap van ma, vagy hogy mit ettem tegnap, akkor pont arra miért emlékeznék, hogy mi történt egy hónapja?

-Táncoltam a Happy Night klub színpadán-elevenítettem fel életem leggázosabb emlékét.

-Jaaa, már emlékszem-micsoda szerencse.-Te vagy a kis vadmacska.

-Igen, igen. A lényeg csak annyi, hogy mi aznap lefeküdtünk?

-Nem-kifújtam a levegőt.-Csak majdnem. Pontosabban épp felhívtalak a lakásomba, amikor lehánytál.

Hupsz. Szóval ő volt az.

-Ne, ne haragudj!-dadogtam szégyenkezve. Mit kéne mondanom most neki?

-Ááá, már mindegy.

-Gondolom utána hazamentél-folytattam a beszélgetést, mintha nem azzal a személlyel kommunikálnék épp, akit céltáblának használtam életem leggázosabb éjszakáján.

-Nem, meghúztam a pincér csajt, aki adott zsepit, hogy letöröljem a cipőm, szóval kösz. Nélküled nem ment volna-röhögött.

-Nem tesz semmit-barom, barom, barom. Hogy lehetek én ekkora barom?

Miután befejeztem a "Szépfiú"-val a beszélgetést már annyira nem érdekelt semmi. Még hátra volt pár szám, de nem volt kedvem felhívni őket. Mert mi értelme lenne? Talán egyikük se tud semmit! Talán, egyikük se fog magyarázattal szolgálni! Talán itt és most abba kéne hagynom a keresését és magamra koncentrálni! Igen, így kellene tennem! Ezen elmélkedve, hirtelen fájdalom nyílalt a lábam közé, amitől nagyon megijedtem. Mikor lenéztem, láttam, hogy vér áztatja a farmeromat. Visítani kezdtem.

-Dakota, mi a baj?-rohant be a bátyám a szobámba, én viszont nem tudtam válaszolni. Egyre inkább a lábamat néztem és sírtam.-Édes Isten, hívom a mentőket!-szaladt vissza a telefonja után.

-Fáj, nagyon fáj!-zokogtam.

-A faszba-emelt fel Daniel, aki visszajött értem és leszaladt velem a lépcsőn. A telefonját a bal kezében szorongatta, de már nem volt ideje senkit sem hívni.

Mikor kinyitotta az ajtót, apával találtuk szembe magunkat, aki kérdezés nélkül beült az autóba. Mi hátra ültünk. A fájdalmak nem szűntek, sőt egyre inkább fokozódtak.

-Mi történt?-nézet ránk apa a tükörből.

-Terhes-válaszolt helyettem Daniel.

Apa nem szólt semmit csak a gázra lépett. Tudtam, hogy nagy gázban vagyok! Nem így kellett volna megtudnia! Nem kellett volna megtudnia!

A kórházba belépve egyből feltűnt egy orvos, aki utasítást adott ki, hogy máris vigyenek a kivizsgálóba. Egy nővér tolókocsit hozott, amibe miután beleültem, tolni kezdett. Ha nem lettek volna akkora fájdalmaim, biztosan nagyon kellemetlenül éreztem volna magam, ahogy minden szem rám szegeződött és követtek egészen addig, amíg a nővér be nem fordult a sarkon.