Asszem felcsináltak

~15~

 Aiden felajánlotta, hogy maradják nála, hogy ne kelljen a sötétben metróznom, én meg mivel lusta vagyok és terhes (ki kell használni ezt az állapotot, amíg csak lehet ), maradtam. Aiden illedelmesen a vendégszobában ágyazott meg nekem, amit értékeltem tőle. Mielőtt lefeküdtem volna, felhívtam aput, aki ugye arról sem tudott, hogy eljöttem. Hupsz. Tudtam, hogy most irtó dühös rám és ki van akadva, de megpróbáltam kapcsolatba lépni vele. Igaz, hogy végig azért imádkoztam, hogy még véletlenül se vegye fel, sőt, ne is hallja, hogy csörög a mobil, ráadásul ne is jusson eszébe visszahívni, de ez persze nem történt meg. A legjobb az lenne, ha ez a pár nap kitörlődne az emlékezetéből, így amikor betoppanok a szobába, azt higgye, hogy csak a boltig ugrottam le vagy valami. Sajnálatomra az Istenek nem mellettem vannak, vagy csak egyszerűen tojnak a fejemre, mert apám már az első csengésre felvette.

-Dakota McWeard!! Egyszer gyere haza, csak egyszer...-kezdte apám fenyegetően.

-Apa, megtaláltam-vágtam rá gyorsan, mielőtt még sorolni kezdené a büntetéseket. Úgy látszik apára ez hatott, mert síri csend telepedett a vonalra.

-Megtaláltad? Ki az?

-Aiden Wilson-suttogtam félve, mintha csak az ítéletemet mondanám ki.

-Hála az égnek!-sóhajtott apa-Ő rendes gyerek-annyira örült a hírnek, hogy szerintem gondolatban már össze is házasított minket. Ha valaki szerette Aident, az apám. Imádja, mintha a fia lenne. Szerintem titokban az ágya mellet tartja a képét és minden este azért sír, mert nem ő lett a fia. Igen, kitelne tőle. Kiskoromban mindig rá akart venni, hogy barátkozzak vele, vagy legalábbis legyek kedves. Számára Aiden a tökély istene. Az se számítana, ha embert ölne vagy nőket erőszakolna meg. Elég szar érzés így felnőni. Nem tudom. Talán ha apa nem mindig vele példálózott volna, még össze is barátkoztam volna vele. És ezt apa is bánta. Nem érdekelte, hogy Aiden folyamatosan piszkál, mindig azt mondta, hogy túlreagálom és ne legyek vele bunkó. Mert akkor is természetesen előbb nézte volna ki belőlem, hogy szemétkedek vele, mint fordítva. Köszi apa, jól esett akkor is és most is!

-Ennyi? Nem is izgat, hogy ő a gyerekem apja?-háborodtam fel. Az egy dolog, hogy mennyire szereti, de hogy az se érdekelje, velem mit csinál, az eléggé fáj.

-Figyelj, csillag! A történtek nem a te hibád, nem is az övé, ez kettőtöké. Persze nem örülök neki, de inkább Aiden, mint valami jött-ment. Érted kicsim? Aiden felelősségteljes. Biztos vagyok benne, hogy amint megtudta, hogy terhes vagy, azt mondta veled marad, mert szeretne részt venni a gyermek életében-várta, hogy hozzászóljak, de nem tudtam megszólalni.-A hallgatásodból ítélve, igazam van.-zavaró csend telepedett ránk. Nem tudtam mit mondani, apa beletrafált a dolgokba. Mindent megtudott amit akart.

-Mikor jössz haza?-kérdezte megtörve a csendet.

-Holnap. Aidenhez költőzöm.

-Gondolom a Kansasi házba-nevetett fel apám. Aj, hogy milyen jól ismer. Nem csak engem, de Aident is. Nem hiába dolgozik agyturkász ként.

-Nem is mondasz rá semmit! Legslább csinálj úgy, mintha marasztalni próbálnál!-háborogtam.

-Minek? Örülök, hogy elmész-vágta rá.

-Mégis milyen apa vagy?

-Te estél teherbe!-és igen. Végső döfés. Áú!-Viseld a következményeket. A gyerek szempontjából is jobb, ha együtt vagytok. És kitudja! Talán...-kezdte, de én hamar közbevágtam.

-Ne is álmodozz róla! Miét hiszed te is azt, hogy én össze fogok vele jönni?-tártam szét a karom tehetetlenül.

-Mert így lesz-szögezte le.-Én már csak tudom. Az apád vagyok!

-Rémes vagy!

-Te meg terhes!

-Te meg gyerekes!-kontráztam.

-Te vagy a gyerekes!-zárta le a vitát.

Ezután még sokáig beszélgettünk. Azt mondta hív egy költöztetőt holnaputánra, hogy én is mihamarabb beköltözhessek. Hálásan megköszöntem neki a segítséget, mert tudom, hogy nagyon sok dolga van, de ő mégis velem foglalkozik. Vagy azzal, hogy mihamarabb összeboronáljon kettőnket. Mert ugye régi álma, hogy Aident a rokonságába tudja. Ezután sikerült Daniellel is váltanom pár szót, habár nem volt könnyű, ugyanis a bátyám számára a kommunikáció nem ugyanaz mint számomra.

-Hozol szuvenírt?-kérdezte már sokadszorra.

-Ja, kapsz egy kis Atlantai sarat.

-De te nem Párizsban vagy?

-Nem! Hányszor mondjam el, hogy nem Európában nyaralok, te barom!

-Akkor hol a nyavalyában vagy?-háborodott fel ő is.

-ATLANTÁBAN!- kiabálásomra Aiden is kinézett, mikor elmutogattam neki, hogy a hülye bátyámmal próbálok kommunikálni, csak a szemét forgatta és visszament tévét nézni.

-Jól van na. Akkor meg minek beszélek veled? Van nekem jobb dolgom is!-nyomott ki. Paraszt.

Mivel nem volt kedvem tovább beszélgetni, küldtem Jennának egy sms-t, hogy minden rendben van és ne aggódjon, mert holnap mindent elmesélek neki az elejétől a végéig. Visszaírt, hogy ő is így gondolta. De a beszélgetés során kiment az álom a szememből és inkább lementem a nappaliba. Levágtam magam Aiden mellé a kanapéra, aki valami akciófilmet nézett. Mikor melléültem, lehalkította és aggódva pillantott felém.

-Nyugodtan nézd csak.

-Nem zavar?

-Dehogy-feküdtem az ölébe nagyokat ásítva. És csak azért feküdtem az ölébe, mert ott kényelmes volt, oké! Ez még nem jelent semmit!

Mikor becsuktam a szemem, minden háttérbe szorult. Már csak távoli foszlány volt minden kinti zaj. A tévé, az autók, minden. Körém fonódott a sötétség és a kábulat, minden más pedig háttérbe szorult.

Éjjel arra ébredtem, hogy fázom. Felültem és körülnéztem. Ismerős szobában feküdtem egy ágyon. Nem a vendég szoba volt, hanem Aidené. Körül néztem őt keresve, de nem találtam.

-Aiden, hol vagy?-kérdeztem erőtlenül.

-Itt-lépett be a szobába.

-Hol voltál?

-Lementem inni-feküdt be mellém-Miért?

-Mert fáztam-bújtam vissza a takaró alá. Aiden is betakarózott, de az ágy távolabbi pontján maradva.-De várjunk csak! Miért is vagyok én a te ágyadban?-ültem fel.

-Mert lusta voltam elvinni téged a tiédig! És így is leszakadt a karom, amíg felcipeltelek ide. Ha még meg kellett volna tennem pár métert, akkor sérvet kapott.

-De bunkó vagy! Nem is vagyok nehéz!-kértem ki magamnak.

-Neeeeem, tényleg nem-ironizált.-Az a rengeteg kaja sem segített abban, hogy könnyebb legyél.

-Terhes vagyok!-vetettem be megint.

-Én meg gondterhes!-vágta rá.

-Ez Tommy poénja volt-emlékeztem vissza.

-És még milyen jó poén!-nevette el magát.

-Ne kezd te is!-forgattam a szemeimet közben pedig kikászálódtam az ágyból. Ebben csak egy személy akadályozott, aki az ágy szélén feküdt elégedetten. Nem volt kedvem felállni és átmászni rajta, ezért nemes egyszerűséggel lelöktem és úgy szálltam ki. Aiden sértetten nézett fel rám a földről-Ott a te helyed, látod?-vigyorogtam rá édesen, aztán visszamentem az én szobámba. Nem izgattam magam, hogy abban a ruhában vagyok, amiben jöttem, hanem rádőltem az ágyamra és szorosan magamra húztam a takarót.