Asszem felcsináltak

~11~

Otthon feldúltan dobtam le a cuccaimat az ágyra. Első dolgom volt felhívni Jennát a hazafelé vezető úton. Aerobik edzésen volt, így csak később tudott átjönni. Addig is beszélnem kellett még valakivel.

-Kopp-kopp-léptem be Daniel szobájába. Az emlegetett személy a fejét tömte pulykás szendviccsel, amikor lehuppantam az ágyára és boci szemekkel néztem rá.

-Mi ke'?-fordult felém teli szájjal.

-Be akarsz törni a suliba?

Daniel nem az a tipikus "meggondolom" típus. Ő vagy igen, vagy nem. Ezért most sem kellett nógatni.

-Naná-felpattant a székéről és turkálni kezdett a szekrényében.

-Te meg mit csinálsz?-mentem oda hozzá.

-Keresek valami feketét.

-Öhm, akkor hagylak is-indultam kifelé de a bátyám még utánam szólt.

-Hallod tesa! Készítsd elő a baltát. Még szükség lehet rá-azzal vissza fordult a szekrényéhez. Végül újra rám nézett.-A láncfűrészt is a biztonság kedvéért. 

Nem tudom mi zajlodhatott le a bátyám fejében, de nem is akartam tudni. Én csak meg akartam szerezni egy bizonyos papírt és semmi több. A maradék időben, amíg Jennára vártam az ágyamra telepedtem és az interneten böngésztem a vonat menetrendeket és a mellettem heverő noteszembe jegyzeteltem le mindent, amire szükségem volt. Miután Jenna is átjött elmeséltem neki a dolgokat.

-Akkor most betörünk a suliba?-kérdezte sokadszorra.

-Igen-válaszoltam sokadszorra.

-Mi nem vagyunk százasok-rázta a fejét hitetlenkedve.

-Hát nem. De a cél szentesíti az eszközt-mondtam nagy bölcsen.

-Ha te mondod-legyintett.

Mivel fogalmunk sem volt mit csinálnak a betörők betörés előtt, ezért mi azt csináltuk, amit eddig is minden nap. Daniel továbbra is kereste az intellektust az ufókkal, természetesen sikertelenül, én és Jenna pedig a tévé nyújtotta sorozatokat szidtuk. Apu külföldön volt valami munka miatt, így vele nem is kellett foglalkoznunk, viszont sok más mindennel nagyon is.

-Melyik cipőt vegyem fel? A magas sarkút vagy a laposat?-mutatta felém a két lábbelit Jenna.

-Lapos-válaszoltam egyértelműen.

-Legyen-vont vállat a barátnőm.

-Melyik pólót vegyem?-jött ki Daniel a pöcegödréből kezében két egyforma pólóval.

-A jobb oldalit-mondtam oda sem nézve. Daniel helyeslően bólintott és ment átöltözni.

Mikor mindkét kislány kész volt, felálltam a kanapéról, kikapcsoltam a televíziót, felvettem egy cipőt és kész is voltam. A másik kettő felháborodottan nézett rám.

-Nem öltözöl feketébe?-kérdezte Jenna.

-Nem.

-Akkor mi mi a bánatért vettünk feketét?-háborodott fel.

-Nem t'om-indultam ki a kocsihoz.

-De, hát betörni feketében kell-fortyogott Daniel.

-Nem mindegy? Ha elkapnak, tökre mindegy mi van rajtad, bevisznek a sittre-tártam szét a karom.

-De... akkor, hogy fogunk elbújni?-erősködött tovább a bátyám.

-Nem fogunk elbújni-vontam vállat.

-Hhahahaha-nézett össze a kettő.

-Azt hiszed, hogy csak úgy ni besétálunk majd. A kis naiv-mondta Jenna.

-Pontosan ezt fogjuk tenni.

-És mégis hogy? Majd persze odaadja a portás a kulcsot-viháncolt Daniel.

-Ide adta-mutattam fel az említett tárgyat. Daniel kiejtette a kezéből a baltát és a láncfűrészt. Büszkén vigyorogtam rájuk, majd beültem a kocsiba. Jennaék egész úton faggatóztak, hogy mégis hogy csináltam. Egy ideig titokzatoskodtam, de három perc múltán meguntam és elmondtam.

-A portásunk szenvedélye, hogy miután lefekszik valakivel, az óvszerre ráírja a partnere nevét és elteszi emlékbe.

-Na neeeeee!!-kiáltottak fel egyszerre.

-De. És hogy biztos ne kerüljön ez a bizarr infó napvilágra, megkaptuk a kulcsot-fejeztem be a sztorit.

Bűntársaim elismerően néztek végig rajtam, majd feltették a költői kérdést.

-És te honnan is tudsz erről?

-Apától. A portás a páciense apának. Pont az ilyen szenvedélye miatt.

-Jó, de várj!-nézett felém Daniel a volán mogul.-Legalább kiönti az óvszer tartalmát vagy...

-Nem-húztam el a számat.

-Oké-fordult vissza fapofával.

Több kérdés már nem volt. Elfogadták, hogy profival van dolguk, és hogy a sulink portása egy mentálisan abnormális ember. Téma ezzel le is zárva.

A suli előtt leparkoltunk és csak simán besétáltunk. Nagyon könnyűnek tűnik, de amint átléptük a suli ajtót, mindenki másfele akart menni. Daniel elakarta lopni a biosz labor felszerelését, hogy otthon tudjon kísérletezgetni, meg békákat boncolgatni, Jenna meg a matek tanárnő irodája felé vette az irányt, mert megakarta tudni, igaz-e a pletyka, miszerint a tanárnő parókákat tart a fiókjában. És mivel már július volt, nem kellett attól félnünk, hogy bárki is lebuktatna minket.

-Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a hajával-magyarázta a barátnőm.

Így hát nem volt más lehetőség, szétváltunk. Én az orvosi rendelő felé vettem az irányt, aminek az ajtaja természetesen zárva volt. De persze ez se nagyon okozott gondot, mivel az itteni ajtó kulcsa is nálam volt. Miközben a zárral babráltam észrevettem egy kamerát a plafon job sarkában. Előkaptam a telefonom és küldtem egy üzenetet a portásnak, aki abban a pillanatban visszaírta, hogy a kamerák ki vannak kapcsolva. Vigyorogva nyitottam be a kabinetbe, ahol klór és fertőtlenítő szag terjedt. Fintorogva a szekrényekhez sétáltam és az akták között kezdtem keresgélni. Hamar megtaláltam, amit kerestem, majd egy fecnire lefirkantva minden fontos adatot, visszacsuktam a szekrényt és elhagytam a helyiséget. Fél óra elteltével mindenki elégedetten hagyta el a szeretett iskolát.

-Kiderült, hogy a tanárnő tényleg parókát tart magánál. Undorító-borzongott Jenna.

-Én mindig is tudtam!-vágta rá kapásból Daniel, aki egy emberi csontváznak a makettjét szorongatta.

-Te komolyan el akarod hozni ezt?-mutatta a kezében lévő tárgyra.

-Persze hogy! Csontos Freddy a neve-húzta ki magát büszkén.

-Sikerült megszerezni?-fordult felém hirtelen Jenna, mire elégedetten bólintottam.

-És most mit fogsz csinálni?-nézett rám Daniel is.

-Pakolok és indulok Atlantába-vontam vállast és lassan kisétáltam az épületből, beszálltam a kocsiba és hazamentünk. Otthon bedobtam pár cuccot egy táskába, aztán kiterülve az ágyon gondolkodni kezdtem.Lázasan próbáltam visszaemlékezni, de csak képfoszlányok jelentek meg lelki szemeim előtt. Táncoló tömeg, a pulton heverő színes italok és egy arc, ami vészesen közel van az enyémhez. Már emlékszem...