Asszem felcsináltak

~13~

   Aidennel egész nap veszekedtünk. Ő azt akarta, hogy Atlantába költözzem, ami nekem is jó ötletnek tűnt az elején, de aztán apuékra gondoltam és megszakadt a szívem annak a gondolatára, hogy túlságosan távol legyek tőlük. Meg abban sem voltam biztos, hogy feltétlenül össze kéne költöznünk. Mert miért ne nevelhetnénk úgy fel Picipöttyöt, hogy külön élünk. Sok szülő csinálja így. Aztán Aiden zöld szobát akart kialakítani Picipöttynek, én sárgát. És így folytatódott a vitánk hosszú órákon át. Nem értettem miért akarja, hogy együtt éljünk és ezt szóvá is tettem nem egyszer a vitánk alatt.

-Gyereket várok. Ez nem azt jelenti, hogy össze vagyunk kötve.

-Te nem érted!-ordította-Fogalmad sincs, milyen olyan szülök mellett felnőni, akik nincsenek együtt, amikor nem látod az apádat hónapokig, amikor senki nem jön el a suli rendezvényre, mert minkét szülő azt hitte a másik megy majd. Nem akarok olyan szülő lenni, aki nincs a gyermeke mellett mindig. Amikor először áll fel, amikor kimondja az első szavát, amikor csak egyszerűen szüksége van rád-elszorult a szívem a hallottakon. Én sem akartam, hogy a gyerekünk így nőjön fel.

-Jó, ideköltőzöm-néztem mélyen a szemébe.-Szeretnék jó szülő lenni.

-Nem-mondta-nem fogsz.

-Tessék?

-Van egy házunk Kansasben. Fél órára van tőletek, így a család közelében maradhatsz.

-Köszönöm-suttogtam halkan.-De miért van nektek még egy házatok Kansasben is? Hisz a családi ház nincs messze a miénktől-vontam össze a szemöldököm.

-Mert-adta meg a logikus választ.

-Ja, oké. Így már mindent értek.-vontam vállat.

-Amúgy azt a tatámtól örököltem. De most megyek összepakolok és hívok egy költöztetőt-indult el, de mielőtt befordulhatott volna a konyha felé visszanézett rám-Helyezd magad kényelembe. Bármi van, visíts.

-Rendben. De amúgy nem kell ezt az egész költözést egy nap alatt lebonyolítani. Van még időnk, sőt...

-Kota, nekem muszáj-azzal otthagyott.

Jobb dolog híján, körülnéztem a házban. Mivel a nappaliban egy tévén és kanapén kívül még egy könyvespolc sorakozott, azt néztem meg leghamarabb. Sok egyetemei tankönyv volt, de emellett örök klasszikusok is. A legtöbbet már olvastam, viszont akadtak ismeretlen kötetek is, melyekhez eddig nem volt szerencsém. Mikor a látómezőmben újra feltűnt Aiden, én törökülésben ültem körülöttem könyvekkel. Felvont szemöldökkel figyelt, majd megrázta a fejét és elment. Miután kiolvastam magam az emeleten folytattam a nézelődést. Találtam egy nagyon pici raktár féleséget, ami tele volt dobozokkal. De ebben sem volt abszolút semmi érdekes. Az egész ház egy ágyból, meg pár bútorból állt. Ezután már egy érdekesebb helyiségbe léptem be, méghozzá Aiden szobájába. Tágas és fényes volt. Nagyon tetszett. Rengeteg könyv, CD-k, videojáték volt benne. Egy kétszemélyes ágy, ami nem tudom minek kellett neki, de fő a kényelem. Épp az ágyat teszteltem, amikor megpillantottam egy fotó albumot az íróasztalon. Letelepedtem vele az ágyra és alaposabban megvizsgáltam. Rengeteg kép volt benne Aidenről és az anyjáról vagy apjáról, de egyik képen sem voltak együtt, csak külön-külön. Elszomorító volt rájönni arra, milyen magányos gyerekkora lehetett. Észre sem vettem, amikor egy könnycsepp gördült le az arcomon, majd még egy. Hülye hormonok. Ha most nem lennék terhes, csak röhögnék egy sort és szívatnám Aident, de így olyan elkeserítő. Aiden meghallhatta a szipogásom, mert hamar az ajtóban termett.

-Mi történt?-nem tudtam válaszolni de nem is kellett. Meglátta az albumot és mindent megértett. Szorosan magához húzott.-Nem tesz jót neked ez a terhesség-csóválta a fejét. Erre jobban bömböltem. Szegény Aiden, nem tudta mit kezdjen velem s szerintem átgondolta, hogy mi most komolyan összeköltözünk.

-Sajnálom, én csak nem tudom. Megláttam a képeket és elszomorodtam.

-Jól van. Nincs semmi baj. Azok csak képek-simogatta a hajam.

Miután nagy nehezen lenyugodtam, Aiden magamra hagyott, mert volt még egy kis elintéznivalója, de még hozzátette, hogy ne turkáljak a cuccai között, mert sok dolga van még és nincs ideje egy gyerekkel foglalkozni. Bunkó. És én el kell őt majd viselnem a következő hónapokban, években! Te jó ég! Mire vállalkoztam! Apa meg fog ölni! Ő azt sem tudja, hogy itt vagyok. Uram atyám! Nekem végem!

Egy idő után megkordult a gyomrom, ezért a konyhába mentem turkálni. Az asztalon találtam egy csomó gyümölcsöt, úgy hogy csináltam gyümölcs salátát. Tettem ki magamnak egy tányérra, a többit a hűtőbe raktam, majd a kanapén ülve ettem miközben szakkönyvet olvastam. Aident többször is elment mellettem telefonnal a fülén, ami már nagyon idegesített. Minek járkál annyit? Mikor újra feltűnt a nappaliban, hozzávágtam egy párnát. Bosszúsan nézett rám majd továbbra is "igen"-t hebegve a készülékben, elhagyta a helyiséget. 120 oldal után és 3 tányér saláta elteltével, tévével próbáltam lefoglalni magam. Az egyik poszton találtam is egy aranyos mesét, amivel lekötöttem a figyelmemet. Ekkor Aiden csatlakozott hozzám egy tál gabonapehellyel.

-Wall-e? Remek-dőlt hátra. Most, hogy már ő is a kanapén ült, nem tudtam terpeszkedni. Percekig fészkelődtem, aztán gondoltam egyet és a párnámat átölelve Aiden lábára dőltem. Nem tudom miért, de nem tette szóvá ahogy én sem, mert jól ültem. Valamikor a felénél járhatott a mesefilm, amikor minden kezdett elsötétülni a világ és éreztem, hogy bármelyik percben elalszom. Valahogy ő is megérezte így a hajamat simogatta. Mosolyogva hunytam le a szemem, amikor is hirtelen kipattan és rohantam a fürdőbe. Aiden gondterhelt arccal állt meg az ajtó előtt.

-Jól vagyok!-ültem le a vécé mellé, miután a drága gyümölcssalátám összes darabkája kikerült belőlem.

-Látom-ült le ő is mellém. A hátamat kezdte simogatni. Miért hiszi minden pasi, hogy ezzel segít? Na jó, tényleg segít. A hasamra tettem a kezem.

-Pipipötty, nem tudom mit csinálsz odabent de sürgősen hagyd abba!-suttogtam a pocakomat simogatva.

-Picipötty?-nevettet Aiden.

-Igen, mert tudod, amikor voltam az első ultrahang felvételen csak egy pöttyöcske volt.-Aidenre néztem, de a szemében csak fájdalmat láttam.-Megvan a kép, ha szeretnéd látni a mi kis Picipöttyünket.-Az arca hamar felvidult.

-A mi Picipöttyünk-simogatta meg a hasam.-Mikor kell újra menj az orvoshoz?

-Most pénteken.

-Elkísérlek-hálásan mosolyodtam el és a fejem a vállára tettem. Talán nem is leszünk mi olyan rosszak. Azt hiszem mindketten komolyan gondoljuk.Talán még valami jó is kisülhet az egészből, még azelőtt, hogy valamelyikünk megfolytja a másikat mérgében. És akkor ott ültünk ketten, fiatalon és féltünk, hogy nem leszünk elég jók, hogy elrontjuk a jövőnket. Nem tudtuk, hogy csak a kezdetén voltunk mindannak ami ránk várt.