Vágyaink csapdájában | Befejezett

17.

Hát, ez nem éppen a leghosszabb rész, de remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! ❤️

Nick vasárnap hajnalban rendesen lelépett, amíg én békésen aludtam. Gyanítom nem sokra emlékezhet, a telefonját pedig nem veszi fel, többször is hívtam már. Kikapcsolta. Remélem nem gondolja túl a dolgokat, hiszen nem volt köztünk semmi, vagyis pont hogy ruhák. Egész nap nem is beszéltem vele, csak Chris írt SMSt. Ma nem akartam suliba menni a matekdoga miatt. Hiába tanulok rá, egyszerűen belezavarodok a számokba, de persze ezzel nem leszek szimpatikus a tanárnak, úgyhogy elkészülődtem és a táskámat a hátamra dobva léptem ki a kapun. Épphogy elindultam, mikor valaki a nevemet kiabálta és sietősen jött utánam.
- Brian, szia. - Mosolyogtam rá az osztálytársamra.
- Nem is tudtam, hogy erre laksz. - Nézett fel a kapucnija alól a házunkra, barna haja kócosan állt. - Hogyhogy nem nálunk kezdted a sulit? Közelebb van.
- A tesóim is oda jártak, könnyebb volt megoldani az utazást.
- Értem. Hát akkor mehetünk együtt is. - Indult meg, én pedig utána. A suliig érve nem is bántam, hogy vele mentem. Sok mindent elmesélt az osztályról és tanácsokat is adott, kiket kell elkerülnöm ha nem akarok balhét. Szóval most még egy emberrel jóba lettem az osztályból. Pár srác messzebbről intett a mellettem sétálónak.
- Na én leléptem, találkozunk matekon. - Köszönt el és a hangoskodó társaság felé kanyarodott le.
- Szia.
Egyedül léptem be az épületbe, köszöntem a portásnéninek aztán az emelet felé vettem az irányt. Se Christ se Nicket nem láttam, úgyhogy majd ebédszünetben találkozunk. A teremben mindenki feszülten lapozgatta a könyvét, füzetét és memorizálta a képleteket, de akadtak kevésbé szívbajosak is, akik a folyosón lézengve el is felejtették, mi lesz most. Vagy csak szimplán nem érdekelte őket, hiszen értik, mint például az osztály menő fiúja Jason. Szokás szerint adta a formáját, a hátsó padon ülve SMSezett valakivel és dobozos fantát ivott. Jó neki.

Csengetés után fáradtan dőltem a székem támlájának és ujjaimat próbáltam lehámozni a tollról. Volt aki még az utolsó pillanatban is más súgásával firkálta be a számokat, gyanítom annak már nem változtathat a jegyén sokat. Felálltam és kimentem a teremből, egészen a fenti mosdóig. Megnyitottam a csapot és hűs vizet engedtem az ujjaimra, közben nyílt az ajtó és belépett egy diák. Felnéztem, szembe találtam magam pont a félvér végzős fiúval.
- Szia. - Biccentett felém. Én is köszöntem, azt gondoltam hogy majd elmegy wcre, de csak állt ott.
- Te figyelj, a St. Carlos suliból ismersz személyeket nem? - Fordult felém, bennem pedig megállt az ütő. Az a régi sulim neve, még csak 3 hete jöttem el onnan.
- I-Igen..
- Szeretnék pár dolgot kérdezni... Csak bizonyos plusz információk, érted. - Jött hozzám közelebb, én pedig hátrébb léptem.
- Nem hiszem hogy tudok bármit is. - Nyeltem nagyot, hátam a falnak ütközött.
- Biztos hogy ismerős James Marlin neve. - Nézett a szemeimbe, de nem jött közelebb. A név hallatán kiszáradt a szám és remegni kezdtem. Egyike azoknak akik rám támadtak, be kellett volna őket perelni, csak a szüleik elvitték helyettük a balhét. Én pedig már azt hittem, hogy ez a fiú rendes, úgy látszik kapcsolatban áll velük.
- Ugyan, a reakciód mindent elárul. Tudom hogy ismered őket. Figyelj, az a rohadék túl sokat úszott meg.
- Tudom. Éppen ezért hagyj ezzel. Pont nem én vagyok az, aki vissza tudna neki vágni. - Védtem meg magam, amin eléggé meglepődtem, de kezem remegett és kezdtem feladni a szolgálatot.
- Nem kell verekedned ne aggódj... - Nézett rajtam végig lenézően. Kicsit rosszul esett, mégis igaza van. Francba, ezen felhúztam magam.
- Miért kell neked egyáltalán valamibe belekeveredned? Vagy engem? - Kérdeztem hangosan, túllőttem a célon ezzel a gyanúsítgatós stílussal, az ujjai egyből a csuklóm köré fonódtak nyugtatás képpen.
- Elmondom. Csak nem itt a fiúvécében. És bocs. - Engedte el a karom én pedig egyből vissza is rántottam. Nem akarok semmibe belekeveredni, jézusom mit művelek? Bármi, aminek köze van a múltomhoz csak szar, most meg vissza akar rángatni.
- Ne mondj semmit!
- Azzal a faszfejjel csal meg a csajom. - Vette fel a tehetetlen arcot.
- Tényleg sajnálom. De ahonnan ez az információ származik, van több is hidd el.
- Cseszhetem a ribanc barátnőjét, falaz neki.
- Akkor ezt honnan tudod? - Húztam fel a szemöldököm. Lassan már a szünetnek is vége.
- Kicsit az üveg aljára nézett aztán szépen csicsergett. - Rázta meg a fejét és a hajába túrva hátra igazította. - Különben is még csak a nevedet sem tudom. - Húzódott kicsit kedvesebb mosolyra a szája.
- Vendi.
- Én meg Miko.
Biccentettem, eléggé szabadulni akartam.
- Gondold át, ha bármi is eszedbe jutna.
- Nem tudok segíteni. - Ráztam meg a fejem és kikerültem. Nem szabad ebbe belekeverednem, most Chris a legfontosabb és a tiszta lap. A következő három órán a beszélgetésen gondolkoztam, egyszerűen nem akart kiszállni a fejemből. Szerencsére már ebédszünet következett, megvártam Aprilt, aztán még pár lánnyal lementünk az ebédlőbe. A szokásos asztalunknál ültünk le, Chris ugyanúgy velem szemben.
- Nick? - Kérdeztem, közben próbáltam leállni a szöszivel folytatott farkasszemmel.
- Nem jött le, azt mondja nem éhes. - Válaszolta Danny, az osztálytársa. Összeráncoltam a homlokom, ez nagyon nem a barátomat vall, ha nem tudnám az okát, azt hinném beteg. Szinte biztos, hogy azon görcsöl, hogy mi történt köztünk. Az üvegem aljából kiittam a maradék vizet.
- Megyek megnézem. - Álltam fel és az üres flakonnal a kezemben megkerültem az asztalt. Direkt Chris mellett mentem és ujjaimal lágyan végigcirógattam a karján, amitől libabőrös lett. Elmosolyodtam, aztán kidobtam a vizespalackot és elindultam vissza az emeletre a 11.D terméhez.

'16.04.16.