Vágyaink csapdájában | Befejezett

55.

Azt hittem már sosem tudom felrakni ezt a részt..
Jó olvasást!c: ❤️

Miután megnyomta a piros gombot, jobb kezemet az övére emeltem és kicsit megszorítottam. Mindketten lenéztünk a mozdulatra, a telefonom ott pihent a tenyerében, háttérképként az ő arca villant fel. Zavartan vettem el tőle és zártam le a képernyőt, majd egyszerűen csak felálltam és hátat fordítva indulni készültem.

- Most hova mész?

- Van dolgom máshol. Ha már itt nincs. – Mondtam semlegesen, de kétségbeesetten szólt utánam.

- Vendi nem hagyhatsz itt. – Felugorva a kezem után kapott, de kiverte a telefont a kezemből és az leesett. – Basszus, bocsi. - Idegesen szabadkozott, majd egyszerre hajoltunk le érte. Arcomat megcsapta a kellemes, ismerős illat, túl közel kerültünk egymáshoz, mint akartam és ez nagyon csábított. Felugrottam.

- Nézd Chris. Itt megakadtunk. Talán mégis kellene egy kis szünet. – Ejtettem ki a szavakat benntartott levegővel, de képtelen voltam a szemeibe nézni. Nem tudtam mi történik, ugyanis nem szólalt meg, szigorúan a telefonomat bámultam ő és a fal közé szorulva. Közelebb lépett, majd bármi előjel nélkül az ajkaimra tapadt. Lemerevedve, mozdulatlanul álltam, mintha egy szoborral próbálna csókolózni, ezért pár másodperc múlva kudarcba fulladva elvált tőlem. Észbe kaptam. Nem volt időm ezt elszalasztani, mentenem kellett, így hát most én csókoltam meg. Karjaimat körbefűztem a nyaka körül, ő pedig mosolyogva húzott magához még közelebb a tarkómnál fogva.

- Olyan hülye vagy! – Suttogta nagy, boldog vigyorral és szorosan magához húzott egy ölelésre.

- Te sem vagy különb.

Csak megforgatta a szemét.

- De komolyan, hova készülsz? – Kérdezte.

- Emlékszel Austinra?

Bólintott.

- Említettem a srácokat a szalonból, tudod...

- A tetoválókat. Akikkel annyit lógtál.

- Igen. Na, oda. És jöhetnél velem. – Kicsit félve néztem rá, meglepetten húzta fel a szemöldökét.

- Azt hittem, nem akarod, hogy találkozzam velük.

- De már igen. Tudnod kell, hogy bízom benned, úgyhogy megmutatom a helyet.

Mosolyogtam és végigsimítottam a karján.

Eltávolodtam volna, mikor ujjaim után kapva összekulcsolta a sajátjaival és gyengéden megcirógatta a kézfejemet. Libabőrös lettem a borzongástól, aprót nevetve néztem rá, ő pedig boldogan csillogó szemekkel viszonozta. Mondanom sem kell, anyu leplezett vigyorral lesett minket az újságja mögül, mikor lesétáltunk a lépcsőn és még az ajtó csukódása után is éreztem a tekintetét rajtunk. Biztosan hívta apát, hogy kibékültünk, amitől kínosan érzem magam. Most komolyan, ki szereti, ha az apja tudja, mi történik a gyereke kapcsolatában? Ugye.

°°°

Kicsit izgultam a többiek majd hogy fogadják, ha hirtelen beállítok a pasimmal, de bíztam benne, hogy rugalmasak lesznek. Mark, a negyven éves, nőtlen, de végtelenül barátságos fickó, aki nem mellesleg a hely tulajdonosa, nem is tudja, hogy a fiúkra bukom. Ma biztos mindenki ott lesz, havonta egyszer egy nap zárva vannak és megnézegetik a munkákat, amiket csináltak. Amolyan csapatépítő-sörivós dolog.

- Menjünk be hátul. – Indultam el, hogy megkerüljem az épületet. Chris szorosan jött utánam.

- Mégis hányszor voltál erre, hogy így tudod?