Vágyaink csapdájában | Befejezett

60.

Jó olvasást! c:

Késő este értünk vissza Washingtonból, de azért úgy döntöttünk még belefér Luke-nál egy látogatás a maradék időnkben. Ő már kint várt minket az állomáson a furgonos kocsijával, és hamar átfurikáztunk a lakásához. Legutóbb nyáron voltam nála, azóta a lakótársa elköltözött és ő is beújított egy új, sötétkék kanapét.

- Elég menő lett. – Bólogatott Chris és már ki is próbálta. Én mellé ültem, míg Luke hozott három poharat és egy doboz narancslevet. Kérdőn néztünk rá, mire megvonta a vállát.

- Ez van itthon, anya holnap jön és muszáj valami megnyugtatót találnia.

- A sok piásüveg, amit az ágyad alatt találna, nem tetszene neki? – Vigyorgott a szöszi és öntött magunknak egy közös pohárba. Legalább nem kell a srácnak annyit mosogatni.

- Honnan veszed...?

Erre én is igen kíváncsi voltam.

- Ugyan már. Egyébként pedig egyszer benéztem alá, mert leesett a gyűrűm.

- Te mikor voltál itt? – Fordultam felé zavarodottan. Luke leült velünk szembe egy kis fotelba és kényelmesen hátradőlt. Chris a combomra csúsztatta tenyerét. Középső ujján most ott volt a tőlem kapott gyűrűje és az enyém is pont ugyanott nyugodott a sajátomon hosszú ideje.

- Miután két napig nem szóltál hozzám.

- Ezt most úgy mondod, mintha az én hibám lenne.

- Hagyjuk ezt, oké? – Szólt kicsit félénken, sóhajtva döntöttem a fejem a vállára. Igaza van, már megtörtént, nem számít.

- Inkább meséljetek, milyen volt az egyetem? – Váltott témát a lakás tulaja és hagytuk, hogy ezer kérdést tegyen fel. Én nem nagyon mondtam semmit, csak csendben bólogattam Chris mondandóját alátámasztva. Fáradt voltam és nem éreztem magam túlzottan jól.

Chrisnek nem mondtam, de holnap dogát írok töriből, amire már tanultam hétvégén, és rohadt álmos leszek. Akkor tuti nem engedett volna el, ami hülyeség. Nem akartam ezen vitatkozni, tudom, hogy csak miattam teszi. Viszont már most fáj belegondolni, hogyan fogom végigülni azt a nyolc órát, ráadásul az egyik tesi, ami nem a kedvencem. Utálok sietve átöltözni, hogy aztán negyvenpercnyi megalázáson vegyek részt mindenki előtt. Magamtól is fel tudom fogni, hogy nem vagyok egy erős, férfias alkat, de legalább a fiúk rendesen kezelnek. Próbálnak kosarazásra bírni, remélem soha az életben nem fog úgy látni Chris. Röhejes vagyok olyankor. És én tényleg csak nevetek magamon.

Összekulcsoltam az ujjaim az övével, jelezve, hogy itt vagyok mellette beszéd nélkül is. Rámmosolygott.

- Nagyon sápadt vagy. – Ráncolta a szemöldökét.

- Kimerültem, ennyi. Van valahol konnektor? – Kérdeztem Luke-ot, aki a szoba másik felébe mutatott. Felálltam, míg odaértem kivettem a hátizsákomból a töltőmet. Körülbelül egy órája lemerült a telefonom, anyuék is csak Chriséről tudtak elérni minket, amiért kicsit dühösek voltak. Szülők félelme, egyből a legrosszabbra gondolnak.

Vártam, hogy bekapcsolódjon, a fiúk tovább beszélgettek Luke munkájáról és a csajokról. Illetve az ő csajairól, a szőke hajú csak próbált hozzáértő fejjel hümmögni mikor az előző egyéjszakás kaland jött fel. Neki ettől nem kell aggódnia, futott végig a fejemben a gondolat és pont abban a pillanatban nézett rám. Biztosan neki is ez járt a fejében, ugyanis elmosolyodott. Próbáltam úgy tenni, mintha a telefonom érdekesebb lenne, mint a fejünkben lévő gondolatok, de éreztem, hogy elmúlt a sápadtság és átvette a helyét a halovány pirosságom meg a zavar. Vannak még gyengébb pillanataim.