Vágyaink csapdájában | Befejezett

39.

Sziasztok! c:
Egy kis bejelentés, elértük az 50k megtekintést!
És nem ez a nagy szám tesz boldoggá, hanem az, hogy Ti megszerettétek azt, amit én írok. Szóval itt a felénél köszönöm azoknak, akik olvassák. Nagyon királyak vagytok!:D❤️

Mindketten azonos titkot titkoltunk, és idő kérdése volt, melyikünk adja fel előbb és számol be a másiknak. Ebben az esetben én álltam nyerésre akárhogy nézzük. Chris minden nap utalt valahogy a kosármeccsre, vagyis arra, hogy ki kéne hagynom, meg hogy valószínű nem lesz semmi érdekes ott. Persze, nem tudta, hogy én már rég ismerem a szándékait és átlátok rajta. A volt sulimból jönnek meccsezni, minden olyan személy itt lesz, aki kicsit is megkeserítette az eddigi életemet, még a szurkolólányok is. Chris meg félt, ami aranyos tőle, de, ha igazat mondana és nem titkolózva próbálna lebeszélni, egyetértenék vele. Így meg kénytelen vagyok morogva úgy tenni, mintha nem érdekelne az ellenérve, amíg be nem vallja. De most robbant minden.

- Csak nem akarom, hogy unatkozz. – Rázta a fejét az ágya előtt járkálva, ahol én feküdtem a plafont bámulva. Nagyon untam a kifogásait, egyik se volt hihető.

- Nem fogok, hidd el.

- De Luke most nem ér rá. Meg különben is... - Halkult el. Felé fordítottam a fejem, felhúztam a szemöldököm, jelezve, én várok. Sóhajtott.

- Nyugodtan elmondhatod, hogy a St. Carlos jön. – Mondtam ki nyugodtan.

- Te...

- Igen, tudtam. Mit gondolsz, nem egy suliba járunk? – Ültem fel, ő meg abbahagyta a járkálást és zavartan pillantott el.

- Figyelj, nem akartam, hogy kiborulj, ha megtudod.

- Ezt megértem.

- Huh, akkor jó. – Fújta ki a levegőjét és elmosolyodott. Közelebb hajolt egy csókért, de elhúztam a fejem és lekászálódtam az ágyról. Szomorúan és kétségbeesetten figyelt, de nem szólalt meg. Annyira tudja, hogyan kell kezelni egy helyzetet. Szeretem ezt a tulajdonságát is.

- Csak nem tudom elhinni, hogy eddig nem mondtál igazat. A múltheti kosármeccsedet nem akartam elrontani, ezért vártam eddig. – Kezdtem el én járkálni, ő meg leült a helyemre.

Igen, a meccs. Az elsőnél az egész suli feldobódva érkezett, hiszen tudták, hogy sima ügy a nyerés, biztosak voltak a dolgukban. De a múltheti második felvonás már húzósabbnak ígérkezett, a levegő feszülten telt a kezdésig, ahol aztán fej-fej mellett haladtak egészen az utolsó öt percig. Az ellenfél csapat mindent beleadva vitte el a győztes pontot, de sajnos azt kell mondjam, teljesen megérdemelték, szépen játszottak. Én Nate-tel és Ethan-nel mentem, ami nem annyira tetszett Chrisnek. Féltékeny volt, hogy mostanában jóba lettem Nate-tel, pedig érte mindenki oda van, hiszen menő. Nem érdekli, hogy a kilencedikes barátnője, Malia is velünk jött, aznap este totál hisztis volt és nem lehetett vele kommunikálni. Nem akartam még ezzel is terhelni, nem kell miattam aggódnia.

- Megértem, ha dühös vagy. Csak meg akartalak védeni. Nem bírnám elviselni, ha megint rossz lenne a kedved és sírni látnálak. Az nekem pont úgy fáj, érted? – Halkult el a mondat végére, mintha más is hallaná, pedig csak nekem szánja a szavait. Megesett rajta a szívem, de még kicsit nehezteltem is rá. Tudom, hogy csak azért tette, mert szeret és meg akar kímélni, de én se vagyok porcelán.

- Ha kiborulok, te összeszedsz, de ne hallgass el semmit. – Ráztam a fejem az ablakpárkánynak dőlve.

- Rendben. – Bólintott a lelkiismeretével küszködve. Elmosolyodtam az aranyos óvodás kinézetén, mire kicsit felcsillant a szeme. Széttártam a karjaimat egy ölelésre, de előbb elindultam, ezért felállva hozzám szorosan az ölébe húzott. Belefúrva a nyakába a fejem, jó mélyen beszívtam az illatát. Ő is így tett, még vagy két percig álltunk ölelkezve, aztán eldőltünk az ágyán. Nevetve pattantam a matracon, aztán megcsókoltam.