Vágyaink csapdájában | Befejezett

48.

Sziasztook! c:
Ezt a részt imádtam írni, szerintem sokaknak tetszeni fog. Remélem mindenkit meglátogatott a Mikulás, jó olvasást! ❤️

Átgondoltam, hogy is fogom kezdeni, aztán beágyaztam és leültem az ágyam szélére. Tulajdonképpen egész nap ezen járt az agyam, de egyre inkább lelkiismeretem támadt, mégha nem is csináltam semmit. A hívás gomb fölött lévő ujjam remegett, hezitáltam kicsit, de nem nyomtam meg. Beletúrtam a hajamba, ami ma elég jóra sikeredett, ugyanis kivasaltam a hosszúsága miatt. Körülbelül az orromat takarja már, ezért oldalt elválasztom, és már csak hagyom lógni, a színe is egyre világosabb.

Elővettem az éjjeliszekrényemből a cigis dobozom is kivettem belőle egy szálat, visszarejtve a többit halkan csúsztattam a helyére a fiókot. Bár csendes a ház, senki se hallana, úgy vigyáztam, mintha titokban járnék. Óvatosan és lassan kinyitottam az ablakot, kihajolva meggyújtottam a szálat, aztán az ágyra dobtam az öngyújtót. Szabadnak éreztem magam.

Ti gondolkoztatok már azon, hogy igazából szinte senki sem ismer minket teljesen? Ha leugrassz a boltba és elmész legalább háromtucat ember mellett, valaki biztosan elgondolkozik rajta, mégis ki lehet ez a srác, mit akar, merre lakhat, milyen élete lehet, vajon boldog vagy szomorú belül? Csak annyit látnak, hogy elemelsz a polcról egy müzlisdobozt, de nem ismernek. És ez jó, hiszen úgy szépek az emberek, hogy idegennek látjuk őket, valami sejtelmes van a tudatlanságban, mintha labirintusokban járnánk nap mint nap és mindig kikerülnénk egymást, mielőtt összeütköznénk. Ha úgy vesszük, az idegenek csodálatosak.

Már majdnem leégett a cigim, még egy utolsót szívtam belőle és elnyomtam. Az ablakot nyitva hagytam, hogy kiszellőzzön, megint elővettem a telefonom, de most tényleg felhívtam Christ. Nem csináltam semmit, szóval akkor nincs is mitől tartanom. Hosszú ideig csengett, aztán felvették, de később szólt bele a világ legédesebb hangja, miután vett egy levegőt. Nem szóltam elsőnek, csak feszülten figyeltem a csillagokat, már amennyire kiláttam. Kit áltatok, nem láttam semmit a gondolataimtól.

- Szia.

- Szia. – Mondtam kissé elfojtott hangon, mert vártam, ő hogyan reagál. – Hogy vagy?

- Jól, köszönöm. És... te hogy vagy?

Nem tudtam, hogy a félelemtől vagy a megkönnyebbüléstől sírjak, minden esetre a gyomrom remegett. A szívem hevesen kalapált, csoda, hogy ő nem hallotta a vonalon keresztül.

- Megvagyok. Haragszol?

- Nem. Azt hiszem nem. – Motyogta, alig hallottam a szavait.

- Nickékkel voltam, kicsit zavaros a dolog, de nem csináltam semmit. – Enyhén felgyorsultak a szavaim miközben tisztáztam magam.

- Nem is feltételeztem. Megijedtem miért nem vagy elérhető, de gondoltam, hogy nem leszel otthon, szünet van. Hogy telik? – Váltott át csevegésbe, de én képtelen voltam elengedni a témát, ugyanis tudnia kellett a részleteket, hogy biztos ne maradjon benne dac.

- Jól. – Feleltem a lassan helyett. – Meg se kérdezed hol voltam?

Hallgatott pár másodpercre.

- Hol voltál?

- Valami meleg klubban, Nick ötlete volt és ragaszkodott hozzá. Nate, Don meg Isaac is jött.

- Don?

- Aha. Sokat nem beszéltünk, de nem szimpatikus.

- És amikor beszéltetek, mit mondott? – Kérdezte semleges hangon, ilyenkor mindig valami indulatot rejt el. Hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, de nekem feltűnt és kezdtem úgy érezni magam, mint egy kínos, soha véget nem érő beszélgetésben ragadnánk.