Vágyaink csapdájában | Befejezett

59.

Jó olvasást!

- És képzeld, van egy biszex munkatársam is. Will a neve, nagyon jófej. – Mesélte.

- Tényleg? – Mosolyogtam rá. Figyeltem, ahogy beleharap a lekváros kenyerébe, és megtörli a száját a kézfejével. Nekem is készített, egy tálon sorakozott hat sötétlilára kent szelet, amiből kettőt már megevett. Én eggyel bajlódtam.

- Igen, múltkor láttad is.

- Akivel a pultban beszélgettetek? – Kérdeztem és felidéztem a fiút. Sötétebb bőre volt, barna haja és acélosan világító kék szemei, minden bizonnyal félvér lehet. Jóképű.

- Ne aggódj életem, ártalmatlan. Meséltem is neki rólad. Imád téged.

Kicsit nehéz volt elképzelnem hogyan imádhat egy fiú, mikor még egy szót sem váltottunk, de inkább némán hallgattam Christ. Neki nagy élmény a munkahelye, a munkatársaival is szerencsét húzott, én pedig szeretem, ha boldog és van miről mesélnie.

- Ez jó, de menni kéne. Fél óra múlva indul a busz. – Ugrottam fel az asztaltól és elvettem Chris elől a tálat. A kezében még volt egy fél szelet kenyér, de felháborodottan nézett rám.

- Hé, azért a reggelimet nem akarom kihagyni.

- Elcsomagolom neked. – Sóhajtottam. Vigyorogva hajolt hozzám egy csókra.

- Tökéletes vagy, mondtam már?

- Hm, párszor. De nem unom meg. – Morogtam és a karom köré kulcsolt ujjaival egyszerűen belerántott az ölébe. Nedves ajkai a kulcscsontom fölötti részt járták be, szorosan lehunytam a szemem, csillagokat láttam. Kezét a gerincem vonalán futtatta le, a derekamon megállva lassan cirógatni kezdte, mire felnyögtem. Ez nem jó alkalom. Nem volt időnk. Nehezen, de eltoltam magamtól a karját és hátrébb húzódtam, hogy kitágult pupilláiba nézzek. – Ne.

- Tudom, basszus, teljesen ki vagyok már. – Sóhajtott bosszús szenvedéssel a hajába túrva. Egy puszit nyomtam a szája sarkába engesztelésül, majd a saját lábaimra álltam, hogy gyorsan összedobjam neki a szendvicseket. Ő eltűnt a lépcsőn, halk dobogásaiból hallottam, ahogy sietve a szobájába megy és már jön is vissza másodpercek múlva. Chris szülei még aludtak, hajnali ötkor csakis mi vagyunk fent.

Ma van a nyíltnap az egyetemen és a hosszú út miatt korán kell indulnunk, az első járattal. Nem siettünk, nyugodtan kivillamosoztunk a csendes városon keresztül a hajnali homályban, majd egy padon várakoztunk tíz percet, míg megérkezett a jármű. A buszon senki sem volt, így szabadon választva középre ültünk, pont, mint fél évvel ezelőtt, mikor leutaztunk a partra. Az emléken elmosolyodva hajtottam a szöszi vállára a fejem és valamikor az indulás utáni húsz percben elaludtam megfeledkezve arról, hogy meg akartam nézni a napfelkeltét Vele. Valószínűleg nem volt szíve felébreszteni, mert már kivirradt, mire újból felnyitottam a szemeimet. Csak pislogva nézelődtem körbe, de fogalmam sem volt merre járhatunk, talán háromszor voltam erre az életemben és hosszú táv ahhoz. Kedvesen megsimogatta a kézfejem.

- Mindjárt odaérünk.

- Mennyi ideje utazunk? – Kérdeztem a szemeimet dörzsölve és elfojtva egy nagy ásítást. Úgy éreztem, elvesztettem az időérzékemet és öntudatlanul voltam éveken át.

- Másfél órája. Körülbelül öt perc és leszállunk. Onnan be kell jutnunk a belvárosba majd az egyetemhez. – Ráncolta a szemöldökét. Így nem tűnik bonyolultnak, de egy nagyvárosban ez sokkal összetettebb.

Reggel hét felé közeledett, mi leszálltunk a hátizsákjainkkal és idegenül forgolódtunk a zsúfolt utakon, pont, mint a turisták. Nem bántam a hirtelen támadt elveszett érzést, a pulzusom megnőtt és tudtam, hogy biztonságban vagyok Chrissel, na meg még három óránk volt. Úgy döntöttünk beülünk egy kávézóba, én teát ittam, mert nem szeretem a koffeint és a kávé ízét. Keserű, mindig csak hányingerem lesz tőle. Chris narancslevet kért.