Vágyaink csapdájában | Befejezett

64.

Két nap múlva éjjel átjött. Részeg volt, de éppen csak annyira, hogy a valóság és az álomvilág még különbözzön, ha meglát és el akarja mondani, mi bántja.

A karjaimban fekve úgy látszott megnyugodott, én is pont ugyanezt éreztem. Végre nem fájt azt üresség és a szívem heves dobogása nem csak egy elképzelés miatt indult be. Tényleg igazából itt volt velem megint.

- Egyest kaptam matekból. Nem tudtam gondolkodni, csakis az arcod járt a fejemben, mikor nevettél azon, hogyan képzelem el a palacsintaevő versenyt, meg mikor olyan aranyosan néztél. Már miért nem tudsz rám, annyira aranyosan nézni? – Kérdezte egy kisgyereket meghazudtoló, duzzogó arccal, csak emellett még a fájdalmas igazság is ott lapult. Hogy, mi már úgy döntöttünk, nem folytatjuk, most pedig mégis egymás karjaiba omolva vigasztalódunk.

- Még tudok úgy rádnézni. – Túrtam bele puha, aranyló tincseibe és szememet lehunyva döntöttem a fejem az ágytámlának. El kéne löknöm, de ehelyett ujjaim tudják saját útjukat és a mellkasa olyan nyugtatóan nyomódik a sajátomnak. Képtelen voltam most elküldeni.

- Nézz rám úgy, kérlek. – Emelte felém a fejét, én pedig kelletlenül felnyitottam a szemeimet.

Szemei alatt sötét, kialvatlan foltok éktelenkedtek, szemhéján a lila erek kirajzolódtak, sápadt arca annyira elfehéredett, hogy azt hihetné az ember, ilyen csak egy vámpírral történhet. De még mindig csodálatosan szép volt ez az arc és összeszorult gyomorral vizslattam.

Haloványan elmosolyodott.

- Szeretlek. – Mondta ki pont úgy, mint hónapokkal ezelőtt, de nem volt kedvem felemlegetni a döntésünket. Inkább megadóan válaszoltam a szívem által diktált szavakat.

- Én is szeretlek.

Legalább addig, míg mindketten lenyugszunk és képesek leszünk egedül is megbirkózni vele.

°°°

Nagyszünetben ugyanúgy velem szemben ült, csak éppen nem próbáltunk az asztal fölött csókokat váltani, hanem üres tekintettel néztünk mindenfele. Hol Isaac-et figyelte, hol Nicket, és, ha összepillantottunk, kissé idegen, de kedves mosolyt váltottunk.

Úgy viselkedtünk, mint akik még együtt vannak és ez engem megzavart, ugyanis szakítottunk. Már három napja. Akkor meg miért lessük egymást folyton, miért várom a délutánt, hogy hátha ma is átjön? Annyira zavaros. Megint elfogott a szomorúság, de nem akartam a többieknek mutatni, ezért bocsánatot kérve távoztam. Chris jött velem. A folyosón, ahol már senki sem láthatott és nagyon kevesen voltak, megölelt, nyugtatóan simogatta a hátamat, míg nagyot sóhajtva el nem húzódtam.

- Jobban vagy?

- Most igen. És te?

- Én még mindig nem. – Rázta meg a fejét, kezeit a zsebébe csúsztatta. Éreztem, hogy már nem akar hozzám érni.

Vajon hány pár próbálja még úgy kiheverni a szakítást, hogy egymást segítik? Van egy olyan érzésem, hogy ez pont azért nem bevált szokás, mert így sosem fog menni. Mégis jólesett még ezek után is számítani rá.

Próbáltam nem feltűnően szétesni. Diszkréten nézelődött, a szemben lévő ablakon bámult ki, és valamivel próbálta elvonni a figyelmét, míg én összeszedtem magam. Láttam a tükörképét, ahogy szemei folyton visszaugrottak rám, vagyis az üvegre vetült képemre, és idegesen rágta a szája szélét. Gyorsan megdörzsöltem az arcomat és szipogtam egyet.

- Elmondtad már valakinek? – Kérdeztem.

- Nem. – Rázta a fejét, majd összeráncolta a szemöldökét. Úgy látszott még hozzátenne valamit, de inkább elhallgatott és már túl késő volt bármit is kiolvasnom az arca megrezzenéséből. – Akkor ez most végleges? Mármint, tudom, hogy így beszéltük meg, de talán megváltozott valami.

- A részedről?

- Ne erőltessük.

- Aha. Szerintem se. – Motyogtam és egy mosollyal elfordultam, hogy aztán felmenjek a terembe. Igazából, nem értem miért érdeklődött bármi változás után, mikor ő maga mondta, hogy nem történt semmi.

Sziasztok!c:
Csak annyi, hogy köszönöm a kommenteket, csillagokat és A TÖRTÉNETNEK NINCS VÉGE! c:

'17. 04. 02.