Ez csak egy Játék..? /Completed/

- Pt. 2 -

Borzalmas fejfájásra ébredtem reggel. Nehezen ugyan, de sikerült kinyitnom szemeimet majd szép lassan felültem. Hol a fészkes fenében lehetek? Nem emlékszem semmire a tegnapi napból, de valamiért úgy érzem, ez nem is akkora baj.

A szoba fekete bútorokkal volt berendezve, a padló szintén fekete volt. A falakat sötétzöld színre festették, a plafonnal együtt. Ismerős ez a hely, már jártam itt, de mégis mikor? Talán..nem, az lehetetlen.

Lassan nyitódott ki a szoba ajtaja, és pont ahogy sejtettem, elmúlt öt évem megkeserítője lépett be rajta. Rémültem másztam ki az ágyból, és óvatosan hátrálni kezdtem az ablak irányába.

- Nem vagy még túl jól, szerintem feküdj vissza. Nem foglak bántani, semmi hasznom nem lenne belőle. Na meg, Taehyung jóban van Nammal, ő pedig a te haverod. - érzelemmentes hangja még jobban összetörte az amúgy is törött szívemet, de most a lelkizésnek nincs itt az ideje. Mióta vannak ezek jóban?

- Ki hozott ide? És miért?

- Taehyung és NamJoon. Nam megtalált téged a sulitól nem messze, azt mondta alig álltál a lábadon. Aztán összeestél, és ő Taehyungot hívta fel, aki szólt nekem, hogy készítsek ki gyógyszert meg hasonlókat. Nem tudtam hogy neked kellenek, csak amikor megláttalak Nam karjaiban. Szó szerint berontott a házamba és behozott a szobámba.

Épp válaszolni akartam, amikor hangos lépteket majd a szoba ajtó nyitódását, inkább kivágódását hallottam. Csoda hogy nem szakadt ki a helyéről szegény ajtó.

- YoonGi, elárulnád hogy mi a franc bajod volt tegnap?

- É -én sem tudom. Csak rosszul lettem.

- Ugyan olyan szarul hazudsz, mint régen, Suga. - fapofával állt az ajtónál a falnak támaszkodva, én pedig úgy érzem, itt helyben lesz szükségünk egy hullaszállítóra, ha nem fogja be a száját ez a kis senkiházi.

Hogy mer még mindig a becenevemen szólítani? Kisétált az életemből, úgyhogy nincs joga hozzá.

- Te csak fogd be a szád, és ne merészelj még egyszer Sugának hívni, világos? - mérgemben úgy üvöltöttem Vele, hogy az egész ház beleremegett.

- Mi a fene folyik itt? - hallom meg Jimin hangját a folyosóról.

- Áhh, hogy ők még nem is tudják. Értem. Itt az ideje el...

- Ne merészelj mégegyszer megszólalni, vagy kitekerem a nyakad! - eddig bírtam. Szegény ujjaim hatalmasat reccsentek ahogy öklöm találkozott arccsontjával, ezzel a padlóra küldve Őt.

Ráültem csípőjére, és tovább ütöttem, de sajnos a fiúk hamar észbe kaptak, és lerángattak Róla, amire nem lett volna szükség, mert akármennyire gyűlölöm, még mindig szeretem.

- YoonGi elég. Mi a fene folyik itt?

- Semmi. Az ég világon semmi. - jobb kezemet kihúztam Jimin szorításából, majd leguggoltam a félig eszméletlen "barátom" mellé.

- Remélem nem kell mondanom, hogy tűnj a közelemből, és soha ne is lássalak. Utállak. Gyűlöllek mindennél jobban. Húzz az életemből jó messzire, és vissza se gyere.

Fájt kimondani, de jobb, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm. Ami részben igaz is.
Felegyenesedtem, leporoltam a nadrágomat, majd elindultam kifele, nyomomban a srácokkal. Magyarázat kell nekik, ezt tudom. De még nem állok készen arra, hogy elmondjam.

- YoonGi... - megálltam és szembefordultam a hang forrásával, aki nem más volt, mint J-Hope.

- Nem. Még nem. Majd talán egyszer elmondom, de nem most. Köszi mindent srácok, jól vagyok.