Ez csak egy Játék..? /Completed/

- Pt. 23 -

Lábaim felmondták a szolgálatot, remegni kezdtek végül nem bírtam tovább, térdre estem.

Szemeimből patakként folyt a sós folyadék, egyenesen lefelé, hogy ruhámat átáztatva elérje a földet, majd felszáradva nyomtalanul eltűnjön mintha mi sem történt volna.

Maradék erőmet összeszedve felálltam a koszos betonról, nadrágomat leporoltam és csiga lassú léptekkel indultam el hazafele.

Teljesen összetörtem.

Az ember, akit mindennél jobban szerettem - s még szeretek - itthagyott, holott megígérte, sosem hagy egyedül.

Naiv voltam, hogy elhittem azokat a szavakat. Borzasztóan naiv.

Miközben a már-már csendes, kihalt utcát jártam, telefonom fájdalmas csengése hasított a levegőbe. Előhúztam zsebemből a visító készüléket, s leolvasva a nevet nyomtam ki a hívást majd kikapcsoltam a kis masinát.

Sajnálom Taehyung, de most rád sincs szükségem.

Egyedül a magányra, és a szobámra vágyom, semmi másra.

Befordultam az utcánkba, s házunk elé érve emeltem kopogásra kezemet, de erre nem volt szükség, ugyanis a bejárati ajtó kivágódott és anyám aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- JungKook, mi történt? Taehyung rengetegszer hívott é--

- Nem érdekel... - suttogtam magam elé miközben cipőmet lerúgtam magamról és felfelé vettem az irányt - Ne gyertek be, egyedül akarok lenni.

A lépcsőn felvonszolva magam léptem be szobámba, majd becsukva az ajtót kerestem elő a hozzá tartozó kulcsot és bezártam azt.

Senkire sincs szükségem.

Telefonomat az íróasztalom legalsó fiókjába süllyesztettem, hogy véletlenül se akadjon kezeim közé.

Előkotortam a régi, ezer éves vázlatfüzetem, mellé egy tollat illetve ceruzát is kerestem és ágyamra ülve húzódtam a falhoz aminek hátamat nekivetve húztam fel térdeimet.

Rajzolni kezdtem.

Lerajzoltam az első találkozásunkat YoonGival.
Mikor még kicsik voltunk, semmilyen gondunk nem volt, és azt sem tudtuk mi az igazi élet.
Ahogy önfeledten játsszunk a réten, egy parkban, vagy egy játszótéren.

Lerajzoltam magamat, amint a szobámban ülök és sírok, mert YoonGi elment. Anyáék hiába vigasztaltak akkor, csak sírtam és sírtam.

Lerajzoltam azt a napot, mikor YoonGival az általánosban találkoztam. Amikor bemutatott az akkori barátainak. Azt, amikor elestem az udvaron és senki sem jött segíteni, aztán megjelent és velem volt.

Lerajzoltam az első puszinkat, miután rendszeres szokásommá vált a reggeli és délutáni köszönő- és búcsúpuszi.

Lerajzoltam a fájdalmas nyolcadik osztályt. A srácokat, akikkel akkor lógtam, amint éppen cikizik YoonGit, de én mellé állva karolom át vállát és védem meg. Azt, ahogy kiröhögtek, végül egy feltétellel a csapatukba fogadtak.

Lerajzoltam a középiskolás évem első napját. Amikor megláttam azokat az akkor még mentazöld tincseket.

Lerajzoltam a kirándulást, a tisztást és a sátorozást amint egymás szemébe nézve fogjuk a másik kezét a csillagok alatt.

Lerajzoltam a sportnapot. Az esésemet, s YoonGi piruló arcát mikor ráfeküdtem a pálya közepén. Körénk a tömeget, a sulit.

És végül lerajzoltam a vonatot. A vonatot, aminek ablakában a fekete hajú fiú ült, szívet formálva kezéből, fájdalmas tekintettel nézve rám. A ma estét.