Ez csak egy Játék..? /Completed/

- Japanese Time -

Konnichiwa! ~

- Ez most nem rész, sajnálom - az is hamarosan érkezik a napokban - , de úgy érzem, be kell számolnom nektek erről a bizonyos Cserediák programról, ugyanis eléggé meghatározó 1 hét van mögöttem. - 

~ Let's start! ~

>> A fenti zenét kéretik elindítani, és azzal karöltve olvasni. <<

Kezdjük az elején, én úgy gondolom. :)
~Pontosan mi ez az egész, és hogy működik:

- Vácon élek - ez nem titok - , és Vácnak van egy Japán testvérvárosa: Yurihonjo.
Ez egy lassan - ha jól tudom - 20-21 éve működő program. Az úgymond első évben a Japán diákok jönnek ide, Magyarországra hozzánk, és az úgymond második évben a Magyar diákok repülnek Japánba. 12-16 év közötti diákokról van szó. 
Röviden ennyi lenne.

~Mi történt ebben az 1 hétben: 

- Nagyon nagyon sok minden. Borzasztóan sok minden. Magyarországon élek, Vácon, ami nincs olyan nagyon messze Pesttől. (30 perc kb zónázóval, autóval 45 perc.) Mégis rá kellett döbbenjek, mennyi minden újdonságot láttam az elmúlt 6-7 napban. Környező városokba mentünk (Visegrád, Budapest, Vácon is körbementünk a helyi kisvonattal), és rájöttem, hogy marhára nem figyeltem a környezetemre. Vácról is megtudtam pár új dolgot, illetve új helyekre is mentem itt helyben. Budapesten is szinte olyan helyekre mentünk, ahol még életemben nem jártam. Vegyük például a Citadellát. Közkedvelt kirándulóhely, ugyanis gyönyörű onnan fentről a kilátás. Régen a nagypapámmal nagyon sokat jártam Pestre kirándulni, ezért szinte mindenhol voltam, amit úgymond érdemes megnézni. De a Citadellánál - ami szerintem a legjobb mind közül, ugyanis tényleg gyönyörű a kilátás, szeretettel ajánlom mindenkinek főleg este, sötétben - , még sosem voltam. Állandóan be vagyok gubózva itthon, barátaimmal is olyan helyekre megyünk, ahol már százszor voltunk. Újítani kell, muszáj. Visegrádon is láttam pár újdonságot, és meg kell mondjam, az eddigi véleményem Visegrádról ("unalmas, ott egy vár, meg egy torony, és kész, mi ebben az érdekes,,) megváltozott arra, hogy igenis szép, és érdemes többször is elmenni oda. Igaz a kiállítások nem annyira fogtak meg, de szép volt.

~Miért volt jó ez a program:

- El sem tudom mondani miért. Jelenleg is sírhatnékom van, ha belegondolok, hogy csak 1 év múlva találkozhatok Rena -val, és utána lehet, hogy soha. Ki tudja. 

- Barátságok. A fogadó családok, azaz a magyar diákok és a japán diákok között kialakult kapcsolat leírhatatlan. Életünkben először találkoztunk egymással múlthét kedden, azaz Augusztus elsején. Amikor kimentünk eléjük a reptérre, pár ember már tudta, kit keressen, de volt aki nem, köztük én is. Fogalmam sem volt, hogyan néz ki az a lány, akit keresnem kéne. Mégis, anyukám noszogatására odamentem ahhoz a 3 félreállt lányhoz, akik csak néztek, vajon kihez kerülnek, ki az aki levelezett velük. Annyit mondtam: Rena. Visszakérdezett az egyik lány, akinek Risa volt a neve, ha jól emlékszem ő volt az, hogy: Hasebe? Bólogattam, és Risa és Mako elkezdte bökdösni Rena -t, hogy gyerünk, menjél, itt van a "párod". Az első 2 napban el sem hittem, hogy egy úgymond "Original Japanese Girl,, van nálam és teljesen sokkolt voltam, emiatt nem tudtam, hogyan beszélgessek vele. Később feloldódtunk mind a ketten. Tegnap, ismétlem tegnap repültek haza. A reptéren elsírtam magam, hiszen már a testvérem lett. Igen, 6 nap kellett hozzá. Mindenkihez az úgymond "saját" Japánja oly' mértékben hozzá nőtt, hogy ha nem csattant el száz ölelés 20 percen belül, akkor egy sem. Miután becsekkoltak, visszaintettek, de utána már nem láttuk őket. Sírt mindenki, náluk is, nálunk is. Olyan üzenetet kaptam Rena -tól ma, hogy amikor felszálltak, a gépen mindenki elsírta magát, és nagyon szomorúak voltak. Barátság. Egy másik kultúrából érkező emberrel. Úgy gondolom, szinte igaz barátságok szövődtek a diákok között, és a program keretein kívül is alkalmat fogunk keríteni arra, hogy találkozzunk egymással. Ha 5 év múlva, akkor 5 év múlva. Ha 10 év kell hozzá, akkor 10 év. Nem számít. Ezzel annyit akartam mondani, hogy nem kell feltétlenül 3-4 év pl egy barátság kialakulásához. 1 hét alatt elértük azt a szintet egymásnál, hogy búcsúzásnál mindenki sírt. 

- Az angol nyelv. Ő sem tud angolul profin, és én sem. Kézzel-lábbal, szótárral, mutogatással, de megértettük magunkat egymással. És közben remekül szórakoztunk. 

~Mi NEM volt jó ebben a programban:

- A búcsúzkodás. Az sosem jó. De amikor tudod, hogy csak 1 év múlva találkoztok, illetve utána lehetséges, hogy soha, akkor még rosszabb. 

>>> Tanítottak egy szuper játékot nekünk, és mi is nekik. :)) Az Ő játékuk arról szól, hogyan készül a mochi. Nagyon kis aranyos, és nem nehéz, 20 másodperces talán az egész, olyasmi, mint nálunk magyaroknál a: Csoko-Csoko Lá-Lá. :) <<<

\\ A fenti zene a szívemhez nőtt. Rena mutatta nekem, és azóta imádom. Főleg amikor Ő énekelte itthon a refrént. ^-^ <3  (Valaki esetleg ismerte már ezt a zeneszámot?) //

Elnézést kérek, ha valakit untattam ezzel az egésszel, de nekem egy hatalmas élmény volt. És kívánom Nektek, hogy legyen részetek hasonlóban. :) 

Byee!~ ^^