Lose Yourself • SKAM • #Mohnstad

hetfő - 21:36

Néhány ember szerint a közösségi média kamu; az egész jól felépített izagságokból áll, amit az emberek találnak ki magukról. Egy szűrővel az emberek jobban néznek ki, boldogabbak, szebbek és viccesebbek. Én másként vélekedem erről. A közösségi oldalakat egyfajta lehetőségnek tartom az emberek megismerésére. Az Instagram felépítése sokat mondat arról, kinek hiszi magát egy ember, vagy kinek szeretné. Számomra ennél nem is lehetne valósabb.

Chris Instagramjának a felépítése... Tipikus fuckboy. Cigizés közben pózolás, kedvetlen önarcképek, bulizás és sörözés a srácokkal. Meg sem lep. Sőt, erre is számítottam. Ugyanakkor kicsit csalódott vagyok, hogy nem gondoltam rosszul. Még nagyobb seggfej online, mint személyesen. Ez tehát a barátszámlálóm visszaugrása a nullára. Az egyetlen ember, aki egyaltalán hozzám szólt, annak a csoportnak a részese, amitől jobb távol maradni. Ránézésre csak a gond van vele. Talán nem úgy nézek ki, de nem keresem a bajt, a baj talál meg engem. Lenyűgöző.
Folytattam a görgetést, az ujjam pedig véletlenül duplán érintette meg az egyik képet. Az a szívroham, ami a hibámat követte, eszméletlen. Lényegében érzem, ahogy megállt a szívem, és újraindítja magát. Ó, a francba. Hónapokkal ezelőtti képet kedveltem be. Azt fogja hinni, hogy érdeklődöm iránta. Azt fogja hinni, hogy valami megszállott elsőéves vagyok, aki késő éjjel végigbarangol a profilján, hogy lássa az arcát, mielőtt aludni megy. Annyira baszottul hátborzongató. A szociális életemnek annyi. Ha visszavonom a kedvelést, talán észreveszi. Csak lazán kéne hozzáállnom? Végül is, ő az egyetlen, aki kedves volt velem a suliban. A barátok kedvelik a barátaik fotóit. Semmi gond nincs ezzel.

Kukkoló? Aligha. Próbálok valami szellemes válasszal előrukkolni. Ha bárki kukkoló, akkor ő. Két perccel a találkozásunk után már rá is bukkant a profilomra.

Kopogtak az ajtómon. A hang megijeszt, és majdnem átdobom a telefonomat a szobán. Aztán felfogom, hogy csak anyu az. Visszajött a munkából.

- Milyen volt a suli? – kérdezi.

Egy magányos, szomorú visszaemlékezés pereg le a szemem előtt az egyedül töltött ebédről. Vállat vonok, a lehető legőszintébb mosolyomat villantom rá – Jó.

- Szereztél már barátokat?

- Még nem.

Anyu egy szomorú pillantást vet rám. Ha tudná, hogy miatta nincsenek barátaim... A tavalyi év miatt választom az egyedüllétet. Nem vagyok teljesen lúzer. Tudom, hogy kell barátokat szerezni.

A legkönnyebb keresni egy dohányzó szekciót, gyújtót adni valakinek, és már kész is. Vagy elmenni egy buliba és osztozni egy üveg almaboron valakivel, aki magányosnak tűnik. A legtöbb esetben kiöntik a lelküket arról, miért feldúltak, aztán megköszönik, hogy meghallgattad őket. Más alternatíva; részeg lányokat megdicsérni a mosdóban. Szeretik a dicséreteket. Ám mivel jónak kell lennem, nem tehetem meg egyiket sem. És Chris és én nem lehetünk barátok. Még csak ismerősök sem.

Kitöröltem az üzenetet, mielőtt elküldtem volna.