Lose Yourself • SKAM • #Mohnstad

hétfő - 10:33

 - Hallottad, hogy Chris lefeküdt Martine-al ezen a hétvégén? Úgy tűnik, ez volt az első alkalma, vérzett. - Nehéz nem hallani a lánycsapatot a folyosóról; a visszataszító beszélgetésüket valaki első alkalmáról már mérföldekről hallani lehet. Maguk között nevetgélnek.

- Az szívás. Nem élvezte? Azt hallottam, a vérzés egy legenda. Hacsak, tudod, nem vagy felizgulva.

- Megbánta?

Sajnálom a lányt, akiről beszélnek. Ha tudnám, ki ő, megmondanám neki, hogy az elsőnek nem kell szívásnak lennie. És hogy nem kell valami bunkó pasival megtenniük, akit nem érdekel, élvezik-e vagy sem.
Régen mindig belevetettem magam dolgokba, amit azelőtt sosem csináltam még. Az érzés, hogy valami teljesen újat és ismeretlent csinálok, felcsigázott. Legyen szó az első csókomról, az első szál cigiről, motorozásról vagy tandemugrásról, szerettem az izgalmat.
De az első napom a Nissenben minden, csak nem érdekfeszítő. Már csak a gondolata, hogy új iskolába kell mennem, hasgörcsöket eredményezett ma reggel. Alig bírtam legurítani a torkomon egy pohár üdítőt.
Leszámítva az idegességet, az első másfél órám nem volt szörnyű. Egyelőre elhárítottam mindent, ami figyelmet vonna rám. Nem is kellett bemutatkoznom az osztály előtt első órán; odaosontam egy helyre, mintha mindig is ott lettem volna. Gyakorlatilag láthatatlan vagyok. Ami - voltaképp - az, amit szerettem volna. Azt hiszem.
Egy rossz dolog a láthatatlanságban a tény, hogy nem szereztem egyetlen barátot sem. Mikor az óra befejeződött, mindenki csoportokban távozott. Én hátramaradtam. Ez az első alkalom, hogy egyedül hagytak, és nem tetszik. Csak túl kell élned a napot. Szedd össze magad. Ha túl tudok lenni az elkövetkezendő néhány órán, rendben leszek.
A táskámba nyúlva hajtottam ki az órarendemet. Angol a B103-mas teremben. Végigsétáltam a folyosón, de egyik ajtó számozása sem passzolt az órarendemben levőhöz. Talán az emeleten? Oké, el fogok késni. Ideges vagyok, stresszes, és biztos vagyok benne, hogy foltos a hónom alja. Nemhogy utálni fognak a késés miatt, de még azzal is foglalkozniuk kell, hogy úgy izzadok, akár egy ló. Biztosan nem leszek láthatatlan azután. Remek.
Egy csapat srác halad el mellettem a lépcsőn, az egyikük lelassít, ahogy találkozik a tekintetünk. Mosolyog és biccent nekem. Ismerem? Azt hiszi, ismer engem?

- Szia.

Próbáltam elrejteni a tényt, hogy levegőhiányban szenvedek, ám végül valamilyen furcsa köhögő hangot adtam ki - Heh.

- Jól vagy? -kérdezi. A barátai tovább folytatják útjukat a lépcsőn lefelé. Valamin nevetnek.

- Ő, aha. Remekül. - nézek a kezembe szorongatott papírra - El kell jutnom a B103-mas terembe, tudod merre van?

- A rossz épületben vagy.

Sóhajtok. Ezért nem találom. - Rossz épület. Értem.

Rámvillant egy mosolyt. Látszólag a zavartságom vicces számára. Mikor nem viszonzom, nyelvét a szája sarkához kapja. - Odakísérlek.
A másik srác, a szőke, sapkás és magas úgy néz, mint aki behúzna valakinek. A kezei konkrétan ökölbe szorultak. - Chris, mennünk kell.

- Srácok, majd utolérlek titeket, oké?

A fejemet rázom. - Nem muszáj, én csak...

- Mi a neved?

- Eva.

- Eva - mondja - Én Chris vagyok. Juttassuk el a csinos kis tested az órára, rendben? - Közelebb lép hozzám, rápillant az órarendre a vállam felett. A teste alig ér hozzám, mégis feszültté válok. Érzem, ahogy a pír elönti az arcom és a nyakam - Ó ne, elpirultál.

Ismerem őt. Oké, nem ismerem pont őt, de a fajtáját igen. A túlságosan magabiztos, nagydumás srác, aki azt gondolja, annyira ellenálhatatlan. Vicces. Az ilyen emberekkel a legegyszerűbb szórakozni. És csak nagyon ritkán fogják fel, hogy játszadoznak velük, míg egyedül nem sétálnak haza.

Chris sétálni kezd, átdobva a hátizsákját az egyik vállán. Próbálok lépést tartani vele, követem, amerre megy. - Neked nincs órád?

- De van, csak nem megyek be.

- Ó. - Nevet a reakciómon. Ez fertőző; nem tehetek róla, de a csapdájába kerülök. Van valami abban, ahogy a nyelvét a fogai közé nyomja, s hátrahajtja a fejét.

- Szóval új vagy itt. Honnan jöttél?

- Bergen.

- Eva Bergenből. - mosolyog - Szereztél már barátokat?

- Nem igazán.

Meglepettnek tűnik - Nincsenek barátok? Ezt nehezen akarom elhinni.

Átsétálunk az iskolaudvaron, egy másik épület irányába. Ahogy mozog, igazán megnyugtató. Mintha semmi aggodalomra méltó nem lenne a világon, még ha lóg is az óráról és lepasszolta a barátait. - Itt vagyunk - mondja, elővéve a telefonját, hogy megnézze az időt. - Egy kicsit talán késésben vagy.

Homlokráncolva az ajkamba harapok. Teljesen megfeledkeztem a rohanásról - Kösz.

- Bármikor, Eva. - Mondja széles vigyorral a képén.

Az ajtóért nyúltam, de Chris gyengéden a vállamra tette kezét, hogy megállítson. Megfordulok és ránézek. - Lesz egy buli nálam most pénteken. - mondja - El kéne jönnöd, hogy... Tudod, szerezz pár barátot.

Nem akarok nemet mondani azonnal. Az ötlet csábító. De nem kellene buliznom többé. - Még átgondolom. - Mikor kinyitom az ajtót, az egész osztály felém fordul. Nem vagyok láthatatlan többé. Mindennek tetejében a telefonom is megszólal. Kiveszem, hogy lenémítsam.