Eva próbál elmenekülni a múltja elől, ám Chris visszarántja. Az élet néha sok tud lenni.
» Ez a történet egy jelenleg még befejezetlen történet fordítása, tehát nem saját. Az eredeti ugyanezen néven található meg itt wattpadon, angolul.
» A r...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Megsérültél. – jelenti ki Chris. Az ajkai elnyílnak, ahogy egy pillanatig az arcomat bámulja, meglepettnek tűnik a lilás folt láttán. – Mi történt veled?
Már majdnem meg is feledkeztem róla, de most, hogy említi, ismét érezni kezdem. Az ujjaim az arcomon lévő sérülésre kalandoznak, aztán áttérnek a felduzzadt ajkamra. – Baleset volt. A verekedés közben a suliudvaron.
Chris sóhajtva néz el. Kezével gyorsan megérinti a száját, és megnyalja ajkait. – Nem kellett vola ott lenned.
Csend. A szél végigsüvít a park fáinak levelein.
- Szóval teljesen befejezted a Penetratorökkel? – Kérdezem.
- Teljesen. – Hangja száraz.
- Akkor igaz. Julian készítette rólam azokat a fotókat?
- Nem. – Chris összevonja szemöldökeit. Mintha megterhelő lenne számára, hogy erre gondoljon. – Nem ő csinálta őket. – Lassan fújja ki a levegőt. Minta visszatartotta volna a lélegzetét. – Iben volt.
Megint némán ülünk. A szívem őrülten ver a mellkasomban, olyan hangos, hogy biztos vagyok benne, Chris is hallja. A fejem zsong a gondolatoktól, dolgok, amikre emlékszem, dolgok, amire csak szeretnék emlékezni – összemosódott egyvelege az alkoholos italoknak, a hideg fürdőszobacsempét érintő testemnek és a hányástól bűzlő ébredésnek.
Aztán összeáll a kép. – Ő adta nekem azt a piát. És ő csinálta a képeket.
Chris bólint. – Akkora barom vagyok, amiért nem vettem észre előbb. Azt hittem, bízhatok benne.
- Ezért tűntél el? Hogy legyen időd gondolkodni?
Vesz egy mély levegőt. – Nem érted. Tudtam, hogy készül valamire, de nem foglalkoztam vele, mert csak azt hittem, le akar itatni. Nem gondoltam volna, hogy lefotózna. Nem gondoltam, hogy ennyire mélyre süllyedne.
- Az én hibám.
Chris a fejét rázva pillant rám. – Nem a te hibád. Nem tudhattad.
- De az. Az én döntésem volt, hogy ennyire lerészegedjek. Ha nem mondtad volna, hogy lehánytam a pulcsidat, nem is emlékeztem volna rá. Valószínűleg visszaadtam volna úgy, hányással díszítve. Hülye voltam, hogy idáig elmentem.
- Bízz bennem, sosem kérem vissza.
A kezeimre nézek. – Azt hiszem, az jó dolog, hogy nem lesz rá többé szükséged.
- Talán el kéne égetnünk. – javasolja – Basszák meg a Penetratorök.
- Nem ironikus, hogy minden lányt, akik hordják a pulcsikat, meg is...? – mondom, a nyelvem megered, anélkül, hogy előbb átgondolhattam volna, mit mondok.
- Miért zavar ez téged?
Felkacagok. – Nem zavar.
- Nyilvánvaló, hogy zavar. – Vonja fel fél szemöldökét.
- Oké, jó. – mondom – Talán egy kicsit. Egyszerűen csak nem hiszem el, hogy úgy osztogatjátok azokat a felsőket a lányoknak, mintha trófeák lennének. Mintha megjelölnétek őket, vagy valami ilyesmi.
Mi van velem, Nooravá változom? Egész biztos vagyok benne, hogy ő panaszkodott emiatt ebédszünetben néhány héttel ezelőtt. Talán a feminista kirohanásai rám ragadnak. Habár igaza van. A felsők szexisták.
- Szerintem te is tettél dolgokat, amiket bánsz.
- Gondolom... - válaszolok, és azon tűnődöm, mire akar ezzel kilyukadni.
- A különbség az, hogy a múltad messze Bergenben van. Az enyém mindenhol körülöttem. Nem mintha élvezném, hogy a lányok viselik őket. Nem is csinálok ilyeneket többé, idejét sem tudom már, mikor voltam együtt valakivel.
- Mi van Martine-al? Az nem volt olyan rég. Alig egy hónapja.
- Kivel?
- A lánnyal, aki vérzett.
- Honnan tudsz te arról?
- Az első napon hallottam a barátait.
- Tudom, hogy le fogod tagadni... - kezdi – De szerintem egy kicsit féltékeny vagy.
- Miért lennék?
Elneveti magát, vigyorog, ahogy más rajta kívül nem tud. Mintha több hétnyi esőzés után újra előbújna a Nap.
- Mi olyan vicces? – Grimaszolok.
- Azon az estén, mikor hazakísértelek... - mondja, de nem fejezi be a mondatot.
Forgatom a szemeimet, tudva, hogy ismét felhozza a hányós témát. Nem is vicces. – Kidobtam a taccsot, tudom.
- Nem, nem az.
- Akkor mi?
- Mondtál valamit.
A gyomrom görcsbe rándul. Mintha a testem emlékezne valamire, amire az agyam nem. – Mit mondtam?
- Hogy szeretsz.
Csak bámulok tá. Ő pedig rám. Így vagyunk egy ideig, és azon tűnődöm, meg akar-e csókolni. Aztán rájövök, hogy ez nem valami romantikus vígjáték, és nem Mila Kunis és Justin Timberlake vagyunk, hanem két tinédzser, akik egy parkban ücsörögnek.
Chris az első, aki megtöri a szemkontaktust. A földre pillant. – Voltál már valaha szerelmes?
- Nem.
- Én sem.
- Mi a helyzet Ibennel? Őt nem szeretted?
Sóhajt. – Nem tudom. Azt hittem, igen. De mostanában gondolkodtam, és azt hiszem... Azt mondtam magamnak, szeretem, mert vele feküdtem le először. Különös kötelék lett köztünk. – Megrázza a fejét, megérinti a szemöldökeit, mintha ez eltűntetné mindazt, amit az imént hangosan kimondott. – Sajnálom, ez elég fura, én csak...
- Nem, van értelme.
Tényleg van. De mégis úgy érzem, mint akit gyomorszájon ütöttek. Alig tudok levegőt venni, nem még beszéni. Úgyhogy csak csendben ülök, azt kívánva, bárcsak ne lenne különös kapocs Chris között, és a lány között, aki megmérgezett alkohollal, félpucér képeket terjesztett rólam, és mondta mindenkinek, hogy én vagyok a legnagyobb ringyó.
