Eva próbál elmenekülni a múltja elől, ám Chris visszarántja. Az élet néha sok tud lenni.
» Ez a történet egy jelenleg még befejezetlen történet fordítása, tehát nem saját. Az eredeti ugyanezen néven található meg itt wattpadon, angolul.
» A r...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Mikor először jöttem a Nissenbe, nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan szerzek barátokat, mint ahogyan történt. Egyedül töltött ebédszünetekre számítottam, legalábbis az első pár hétben. Talán alábecsültem az Oslo-i emberek kedvességét.
Mármint mindenkinek vannak előítéletei a dolgokkal kapcsolatban, nem számít, mennyire próbáljuk leküzdeni. Azt hittem, a Nissen diákjai pénzesek és beképzeltek. Azt hittem, nem illeszkednék be; azt hittem, utálni fogom. De nem.
Igazából egész rendben van. Sőt, annál jobb.
Amikor a második angolórának is vége, összepakolom a cuccaimat, és elindulok a szekrényem felé. Még mindig marihuánától bűzlik, hiába a Vildétől kapott levendulás illatósító, amit autókba szokás tenni, a szag csak nem tűnik el. Olyan, mint egy baljós előjel. Csák várom a napot, mikor valaki bejelent a sulinál droghasználatért. Nem lenne tökéletes?
Az ajtócsukódások hangja, a lépések és az emberek beszédfoszlányai visszarántanak a valóságba.
Kiszúrom Julian-t a folyosó túlvégén Ibennel az oldalán. Selymes barna haja az ablakokon beszűrődő természetes fénytől ragyog. Nem nehéz rájönni, miért kedveli Chris. Elég szép, és okos is. Milyen kár, hogy egy igazi ribanc.
El kell kapnom a tekintetem, mielőtt a jelenlétük a meglévő hangulatomon még tovább ront. Nincs az az Isten, hogy az ebédszünetet Julian arcának bámulásával töltsem. Talán kidobnám a taccsot. Bezárom a szekrényemet, és eltökélten indulok barátaim keresésére.
Ó, milyen gyorsan képesek változni a dolgok. Egy csettintésre ismét idegenné vált a csapat lány, akivel a második napomon találkoztam. Mikor melléjük érek, leülök a szokásos helyemre, mind furcsán viselkednek. Mármint tényleg furcsán.
- Hali. – Mondom miközben próbálok semlegesnek tűnni, annak ellenére is, hogy érzem, van valami a levegőben, ami minden, csak nem normális.
Nem szólnak. Az apró bólintást leszámítva, amit Vildétől kaptam, olyan, mintha fel em tűnt volna nekik, hogy itt vagyok. Ha egy dolgot megtanultam a velük töltött idő alatt az az, hogy sosincsenek igazán csendben. Általában elhangzik egy-egy vicc vagy szarkasztikus megjegyzés Sanatól vagy Christől, Vilde ismertetőjegye a fülsértő nevetése, és néha Noora feminizmusról és a gusztustalan szexista seggfejekről szóló kirohanásaitól már messze zeng a helyiség.
De nem ma.
- Hol van Noora? – Kérdezem, ahogy rádöbbenek, hogy nincs velünk.
Sana összenéz Vildével, miközben a szendvicsét piszkálgatja. – Valamilyen cikket vagy mit ír.
A csend tovább erősödik. Olyan érzésem van, mint az első napomon; újból én vagyok az új lány, akit senki sem ismer, és nem is akar megismerni. Még azokkal az emberekkel is az orrom előtt, akikkel jóban kéne lennem, úgy érzem magam, mint a Világ legmagányosabb embere.
Tettem valami rosszat?
- Oké. – kezdem helyet foglalva Vilde mellett. – Szóval, mi a helyzet?
- Szombaton lesz Noora szülinapja. Azon agyalunk, hogy szervezünk neki egy meglepetés partit. – Válaszol Vilde.
A másodperc törtrészéig egy szikrát látok megvillanni szemében. Mintha a „parti" szó beindított volna benne valamit. Talán próbálja visszafogni magát, de mélyen legbelül tele van izgatottsággal.
- Egy buli. Kedves.
Nem úgy ismerem Noorát, mint aki oda van a nagy bulikért, sem a meglepetésekért, de figyelembe véve a kínos feszültséget, csukva tartom a számat. Elvégre is, mit tudok én? Alig egy hónapja ismerem ezeket az embereket.
Mikor Noora megjelenik, az ebédszünetnek már majdnem vége, és indulni készülünk a következő órára. Most először, mióta ismerem, nem visel semmilyen rúzst. Hozzászoktam, hogy mindig a klasszikus vörös rúzzsal látom, és nélküle annyira másnak tűnik; fiatalnak, talán ártatlannak is.
Nos, ártatlannak tűnne. Ha nem éktelenkedne az a lilás folt nyakának hófehér bőrén. Nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik. Borzalmas munkát végzett a garbóval, hogy eltakarja. Nem elég magas, és mindenki számára jól látható a véraláfutásos bőrfelület.
Vildének torkán akad a levegő. Mikor mindenki felé fordul, egy apró köhintést ejt meg, hogy elfedje. – Elnézést.
A figyelem újból az előttünk álló törékeny szőkére esik.
- Mi folyik itt? Van valami az arcomon? – Kérdezi Noora. Az orcája piros, egy apró mosoly húzódik száján, ahogy arcunkat fürkészi válaszért.
- Nem, semmi. Mi csak... - Kezdi Sana, de Chris a szavába vág.
- Németre indulunk.
- Igen, amit Chris mondott.
- Én is. – mondja Vilde hevesen bólogatva. Aztán ráeszmél, mit is mondott. – Igaz, nincs is németem.
- Mi bajuk van? – Nevet Noora lágyan, miközben a többiek távolodó alakját nézi.
Csak vállat vonok kérdése hallatán. Legalább nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnik, hogy valami készülőben van. – Furcsán viselkednek, ugye?
- Nagyon.
- Szóval, hogy szerezted azt? Sikerült végre találnod egy nem-szexista srácot a környéken? – Kérdezem, és figyelem, ahogy Noora eltakarja a nyakán lévő sérülést.
- Pff. Nem. Ha.
- Tényleg? – Húzom fel fél szemöldökömet.
- Oké, rendben. Ez hosszú történet... - óhajt. Aztán rápillant a csuklóján lévő órára. – És tekintve, hogy csak öt percünk van a spanyol kezdetéig, most nagyon nincs rá időm, hogy beavassalak.
