Pultos lányból falkavezér /Átírás alatt/

4.fejezet- Farkas élet

- Szóval ki volt ez a srác a citromos sörrel? – kullogott utánam azonnal Timi, miközben az Axel melletti asztalhoz mentem.
- Csak egy ismerős, jöttem neki eggyel. – vontam vállat azt sugallva, hogy semmi érdekes nincs a tettemben, azonban a lány tekintetéről azt olvastam le, hogy ennyivel nem fogja beérni.
- Hova tűntél tegnap? Ez a srác van a dologban? – Másik öt társával együtt, de végülis igen. Felé fordultam mielőtt a vendégeket kérdeztem volna.
- Rosszul lett egy fiú a hátsó ajtónál és kölcsön adtam a barátaimnak a telefonom, hogy mentőt tudjanak hívni azonban engem is elrángattak magukkal a kórházba. Azt kérték, hogy én menjek a mentővel, mert Ők nem értették, hogy mi történik a sérülttel. – megköszörültem a torkomat és elébe vágtam a következő kérdésének. – Ma pedig elaludtam, mert tegnap későig a sürgősségin ücsörögtem, de munka előtt el kellett intéznem még pár dolgot, de beteget jelenteni meg nem szerettem volna. – Mielőtt Timi választ adhatott volna Axel óvatosan közelebb húzott magához a csuklómnál fogva, hogy a fülembe súghasson.
- Jól hazudsz. – szinte csak tátogott, azonban én minden szavát tisztán hallottam. Éreztem, ahogy ajkaim körül az izmok megfeszülnek és egy halk morgás szaladt ki a torkomon. Szemei tágra nyíltak, ahogy felismertem tettem, azonban nem volt időm vele többet foglalkozni.
- Ahamm. – picit összeráncolta a szemöldökét, azon gondolkozhatott, hogy elhiggye vagy sem. Azonban gyorsan rendeződtek a vonásai. – Így már értem Lu, de legközelebb kérlek szólj, ha ilyen van, hogy ne aggódjak.
- Rendben. – bólintottam. – De álljunk neki a munkának. – böktem fejemmel az asztalra, ami mellett megálltunk. Szinte már bűzlöttek a türelmetlenségtől. Timi is meglátta.
- Oké. – Majd gyorsan eliszkolt egy másik ingerült vendéghez.

Axel hamarosanbefejezte a sörét, de egy centit se mozdult el a helyéről, sőt minden egyesmozdulatomat szemmel tartotta. Csak egy pár óra elteltével szólt ismét hozzám,miközben elhaladtam mellette és ismét a csuklóm köré fonta ujjait.
- Kérnék még egy sört. – nézett fel rám kutató tekintettel.
- Oké, de ezt már nem állom. – Elengedte a kezem és megrántotta a vállát.
- Rendben. – biccentettem.
Axel a második söre után se tágított ahelyéről, azonban elő került a telefonja is és azt kezdte el nyomkodni. Egészenzárásig maradt, a végére rajtunk kívül már csak Ő marad a bárba, mintha csakegy rossz alkoholista lenne.
- Lassan menned kéne. – sétáltam oda hozzá. – Épp zárunk. – Felnézett aképernyőről azonban pár másodpercig csak bámult rám.
- Haza viszlek. – mondta unott hangon.
- Közel lakok, már párszor megtettem ezt az utat. Meg amúgy is, pontosan hánysört is ittál? – vágtam csípőre a kezeimet.
- Az mindegy, mivel a vérfarkasok nem tudnak berúgni. Amint leér a szervezetünkszinte azonnal le is bontja. – mosolyodott el féloldalasan. Élvezhette, ahogykioktat. Körül néztem, hogy hallhatta-e valaki miről beszélünk azonbanszerencsére Timi is a bár másik oldalán törölgetett.
- Hát ez remek. – sóhajtottam. – Így már végképp nem tudom meg milyen érzés. –elhúztam a szám szélét gondolattól. – Mindegy is. – ráztam meg a fejem, hogyvisszatérjek a valóságba. – Megvárnál kint kérlek, amíg bezárunk?
- Ja. – bólintott, majd felállt és kiment. Azt gondoltam nehezebb lesz kiküldeniazonban egész egyszerűen ment.
Amint a fiú elhagyta a helyiséget Timiazonnal odapattogott hozzám és kérdésekkel kezdett el bombázni.
- Ki volt az a srác, akit az elején kiszolgáltál? Olyan volt, mintha egypillanatra se vette volna le rólad a szemét. Valahányszor oda néztem fixentéged bámult. Meg amikor valaki megnézett magának! – emelte meg kicsit ahangját. – Mintha egyenesen a szemével ölte volna meg a tagokat. Ja! Meg aztánegy szöszke is beugrott, aki látszólag szintén téged keresett, csak te akkoréppen a raktárba voltál. – Biztosan Aaronra gondolhat. – Vele meg majdnemösszeverekedtek, de végül a szöszi mosolyogva sarkon fordult és elsétált. – egykis szünetet tartott, majd aggódva a szemeimbe nézett. – Ugye nem keveredtélbele semmibe?
- Dehogyis! – legyintettem nemes egyszerűséggel. Igazából csak vérfarkas lettemés egy fiú falka a vezetőjének akar, semmi izgi.
- Jól van, most az egyszer hiszek neked, de azért szemmel tartalak. – mutató ésközépső ujjával a szeme felé bökött, majd az enyém fele. – De figyelj! – Gyorshangulat váltásával a témát is elterelte. – Ma nem tudunk együtt menni haza,mert Zack mondani szeretne valamit náluk. – Ezer wattos mosolyra váltott. – Mégaz is lehet, hogy megkéri a kezem! Annyira izgatott vagyok! – rángatta meg egykicsit a kezem.
- 19 évesen nem lenne korai még egy kicsit? – próbáltam óvatosan fogalmazni,hogy ne törjem le teljesen a lelkesedését.
- Ne legyél már ilyen ünneprontó! – csapott rá egyet a vállamra. Durcásanfújtatott egyet, majd megrázta a fejét. – Na, de én már lépek, zárnál ma te? –kérlelő tekintetének szinte lehetetlen volt nemet mondani.
- Persze. – bólintottam. – Menj csak! Holnap, majd mesélj!
- Mindenképp. – kapta magára váll táskáját és el is tűnt a helyszínről. Énfolytattam tovább a takarítást, azonban szerencsére már csak a pult volt visszaés, hogy bezárjam az összes ajtót.
Axel a hátsó kijáratnál várt rám éstürelmes maradt még akkor is mikor a kulcscsomómmal szenvedtem.
- Sokat kellett várnod? Lassú voltam? – fordultam felé kissé zavartan miközbena tarkómat vakargattam.
- Nem. – rázta meg a fejét és lábával ellökte magát a faltól.
- Ugye tudod, hogy nem kell bébicsősz? Tudok uralkodni magamon, ne aggódj. –Ajkaim felfele görbültek, hátha hatásosabb lesz a nyugtatásom.
- Előszőr is nem aggódók. Másodszor pedig egy vérfakasvadász is üldögélt abárba és, ha te lebuksz mi is lebukunk vagy, ha meghalsz akkor kereshetünk mástés ahhoz semmi kedvem. Szóval színtiszta önzőségemnek köszönhetted atársaságomat. – Unottan sóhajtott, azonban beszéd közben olykor megremegett ahangja. Végülis igaza van, ha úgy nézzük, hiszen miért féltene egy vadidegenlányt, önös érdekeken kívül. Inkább nem firtatom.
- Aaron miért jött? – váltottam inkább témát.
- Azért, hogy engem idegesítsen! – a mondat közepén szinte úgy ugrott fel amotorra és pedig követtem.
- Imádom amikor nem mondasz el semmit. – forgattam meg a szemem, amit szerencséreŐ nem látott.
- Mindent elmondtam. Holnap gyere korán reggel. – ellentmondást nem tűrő hangonszólt.
- Meddig számít koránnak?
- Hatra ott leszek érted. – azzal beindította a motort és megindultunk. Bárhallotta volna mit beszélek a motor zúgás ellenére, de egyszerűen se kedvem seerőm nem volt már próbálkozni. Meg valószínűsítem, hogyha folytatni szerettevolna a párbeszédet, akkor nem indult volna meg. A tényt pedig, hogy holnapdolgoznom kéne szintén elengedtem, így hát az út csendben és gyorsan eltelt.
Ismételten a kollégium háta mögöttiparkolóba állt meg.
- Kösz a fuvart. – biccentettem neki. – De holnap... - azonban nem engedte, hogybefejezzem a mondatom.
- Jössz és kész. – Megsem várva, hogy bármit reagálhassak elhajtott. Imádom azAxellel való kommunikációnkat, hiszen olyan jól megértjük egymást.
Mivel más dolgom egyébként se volt így,hogy Axel itt hagyott a gondolataimmal hadakozni felmentem a szobámba. Felérvejöttem csak rá mennyire éhes vagyok, mondhatni farkaséhes, ezért hát neki álltamfőzni a késői órák ellenére. Gondolva a falkára is egy jó nagy adag milánóikészítésébe fogtam bele. Azt viszont meg kell hagyni, hogy már az elejénérdekes volt ennyi emberre főzni, főként, hogy megszoktam, hogy csakszemélyemre kell. Miközben elkezdtem a hagymát szeletelni a gondolataim hamarelkalandoztak: Mostanában az életelem mintha felgyorsult volna, egyik történéstköveti egy másik. Az elmúlt pár évem munkából és tanulásból állt és ez egészeddig nem is zavart. Most azonban, mintha be lenne tömve egy lyuk, amiről eddignem is tudtam, hogy létezik. Már csak az kívánom, hogy egy nap ne csak 24órából álljon, hiszen úgy annyival könnyebb lenne mindennek elég időt szakítani.A hús közben lassan a készhez közeledett, így elővettem a már előrre felszeleteltgombát és a fűszereket, de nem ez foglalta el leginkább. Egyszerűen nem fért afejembe miért kellett holnap olyan korán találkoznunk, hiszen egyikük sem tűntkorán kelő típusnak. Egy ősi beavatási szertartáson át a még sincs rámszükségük monológig minden eszembe jutott már. Tele vagyok kérdésekkel és,mintha a helyett, hogy a számuk csökkenne inkább csak egyre növekednek. Az ételszépen lassan összeállt közben, azonban én továbbra is csak kattogtam. Hétfőniskolába kell mennem és egyszerűen kiráz a hideg a gondolattól, hogy valamitörténni fog. Megesik, hogy a gúnyolódás és a piszkálódás áldozatává válok. Nemazt mondom, hogy mindennapos azonban előfordul és már most érzem, hogy kevésbétudom visszafogni magamat. Tartok attól, hogy valakinek ingerültségembekiharapom a torkát vagy valami más testrészétől szabadítom meg, ezért aztánmagamat és a többieket is a föld alá küldöm. Vagy rosszabb. Végül az elkészültételt éthordó dobozokba pakoltam és a tusoló alá siettem, hogy lemossammagamról a mai nap titkait és hazugságait. A forró víztől a szemem elkezdettletapadni, de mielőtt az ágyba vetettem volna magam még a történelemkönyvetmagamhoz vettem. Talán egy egész bekezdést sikerült elolvasnom, mikor afáradtság legyőzött.