Pultos lányból falkavezér /Átírás alatt/

32.rész - Mérgezett csók

- Mekkora egy bőgőmasina vagy te fiú. – kapott hasához és úgy kezdett el nevetni. Fogalmam sincs milyen fejet vághattam, de biztos nagyon poénos volt, hisz csak még jobban rá kezdett. Talán neki kellet volna támadnunk, de senki, még csak megmozdulni se mert. – Állj félre. – vette komolyra a dolgot, mikor észrevette, hogy csak Ő szórakozik ilyen jól. Mivel nem mozdultam, csak megforgatta a szemét és arrébb lökött, majd Luna mellé térdelt.
- Mit művelsz? – vontam fel az egyik szemöldököm és már készültem, hogy megverekedek vele.
- Meg mentem az életét. – Kezdte el lehúzni a kesztyűjét azonban megállítottam.
- És még is hogyan képzeled el ezt a dolgot? – nem eresztettem el, azonban be kellet vallanom, hogy kicsit féltem tőle. Valóban hasonlított Aaronra, de rá nézve nem éreztem fenyegetve magam Irinával ellentétben. Kék szemei, mintha élve felnyársaltak volna.
- Hallottál már a kohéziós erőről? – egy pillanatra elgondolkodtam és próbáltam felidézni a kémia és a biológia órákat. Vagy ez fizika volt? E közben kitépte kezét szorításomból, és levette a rajta lévő anyagot.
- A folyadék molekulákat összetartó erő? – Lora inkább kérdezte, mint sem mondta.
- Mondjuk, - kezét Luna szíve fölé emelte, mire mintha bőre alatt megmozdult volna valami. – szóval így mentem meg, a kezem elég nagy mennyiségű mérget tartalmaz, pont olyat, ami a Holdfarkasba is van. Az erő hatósugara itt kicsit nagyobb és erősebb is. Szóval egyszerűen csak kivezetem a testén, onnan ahonnan bement. Persze, lehet, jobb lenne, ha valamibe folyathatnám, de az már nem az én dolgom. – Diana gyorsan nekem dobott valamit, hogy azt tartsam vékony csuklója alá, amit gyengéden megemeltem. Hogy lehet valaki egyszerre ilyen törékeny és erős? Egy sárgászöldes anyag kezdett el kiszivárogni belőle a vérével együtt.
- És akkor ezzel teljesen meg fog gyógyulni? – kezdtem el aggodalmaskodni azonban leintett. Végül felegyenesedett és kicsit kifújta magát. Luna mellkasára fektettem a fejem és vártam, hogy megdobbanjon szíve. Nem kellet sokáig várni vagy füleimet túlságosan hegyezni, hisz Luna hatalmasat-levegőt vett, majd köhögött párat, mire én felemeltem róla a fejem. Sóhajtottam egyet és elmosolyodtam, de a könnyek a szemeimből még mindig csordogáltak. Óvatosan felemeltem és az ágyunkba vittem, hogy ott térjen magához. Egy egész díszkísérettel mögöttem, hisz mindenki kíváncsian és aggódva várt. Lassan kinyitotta a szemeit, majd pislogásba kezdett és kábán körbe nézett. Hatalmas kő eset le a szívemről, de egyben a méreg is elöntött. Hogy képzelte?

Luna szemszöge:

Fájt minden egyes porcikám, szívem minden egyes dobbanásánál olyan volt, mintha egy kalapáccsal vernék a fejemet. Bódult állapotba kémleltem a szobát, Irina állt az ajtóhoz támaszkodva, amint felfogtam a látottakat, felültem még annak ellenére is, hogy szédültem és ijedten sandítottam Axel-re.
- Ne aggódj Holdfarkas én mentettelek meg. – Alfatársamra néztem, aki csak bólintott egyet, de néma maradt, mintha az ideg tépné úgy állt ott – Persze így az adósom vagy szóval meg kell tenned nekem valamit.
- Még is mit? – forgattam meg a szemem, de amikor Irina már szólásra nyitotta volna száját, Axel hatalmasat ütött a falba, mire mindenki megrezzent és én felé kaptam a fejem. Még csak most veszem észre az arcán lefolyt könnyeket és vöröslő szemeit, haja kócosan meredt a lehető összes irányba és izzadság cseppek fénylettek homlokán.
- Te nők idiótája! – üvöltött és felém lépett egyet. – Hogy lehetsz ekkora... ekkora – kereste a megfelelő szavakat – idióta?! Tudod, hogy aggódtam érted!? Halott voltál, értesz te engem? – Izmai megfeszültek és ökölbe szorította kezeit. – Percekig nem lélegeztél! Mi lett volna velünk nélküled? Hmm? – egyre ingerültebb volt.
- Gyakorlatilag... - épp bele szólt volna Irina, de Axel csúnyán elhallgatattva.
- Most, kuss! – Irina kicsit sértett volt, de senki nem törődött vele.
- Inkább én, mint bárki a falkából! – csaptam határozottan az ágyra, de nem volt olyan hatással, mint Axel falba ütése.
- Szerintem most hagyjuk „Anyát" és „Apát" veszekedni. – tolta kifelé a többieket Kyle, félve, hogy rajtuk csattan, majd az ostor. Jól tette, hisz lehet valóban az lett volna a vége, de a mondata akkor sem volt az ínyemre.
- Én ugyan nem megyek sehova! – dobbantott Irina. Ekkor Axel-el már farkas szemet néztünk és nem akartuk, hogy bárki is zavarjon minket. Kezemet kinyújtottam a szőke felé és egy kisebb hold gömb csapódott a mellette lévő falba, mire vette a lapot és durcázva kiment.
- Majdnem elveszítettünk! Mi lett volna velünk, velem nélküled? - nézett rám kétségbeesetten válaszokat keresve miközben az ágyra térdelt velem szemben.
- Ha elmondtam volna, akkor velem kezdtétek volna és Rajmond abba belehalt volna! És itt vagyok! – hajoltam előre és két kezem közé fogtam arcát. – Élek. – Mélyeket lélegzett, még mindig nem nyugodhatott meg teljesen.
- De ez nem rajtad múlott! – csapta el onnan kezemet. – Magamra hagytál! – eltávolodott volna tőlem azonban, nem hagytam. Egy gyors mozdulattal eldöntöttem és felé ugrottam, hogy ne mehessen sehova még a csuklóját is lefogtam.
- Sose hagynálak magadra! – néztem mélyen, sötét barna szemeibe.
- Most megtetted! – kerekedett most Ő fölém. Hangja tele volt fájdalommal, mintha rossz emlékeket hoztam volna elő belőle.
- Nem hagyom, hogy újra, bárki miattam meghaljon! – fordultunk egyet ismét, és minden egyes megszólalásnál, így ment, amíg el nem fáradtunk. Amy Carter, Léna, Matt, Aaron nem hagyhatok többet.
- Nem bírnám ki, ha elveszítenélek! Fogd már fel, könyörgőm Lú! Rajtad nem tudnék túllépni! – Hajolt közelebb, mire fordítottam egyet újra a helyzeten. Tenyerét lassan felemelte és tarkómra vezette, finoman simogatva azt. Nem tudom pontosan kire gondolt még, azok közül, akik itt hagyták Őt.
- De nem hagyhatom, hogy bárki meghaljon. – ráztam meg fejem. – Még egyszer nem. – hunytam be szemeim.
- Akkor gondolj erre: - húzott magához még közelebb, miközben másik kezét finoman végig vezette a gerincem vonalán. – Ha te elmész, megyek utánad. –Szánk már majdnem összeértek mikor megszólaltam.
- Mi van, ha még mindig van bennem valami toxin és a csókom mérgezett? – tettem fel a kérdést és nagyot nyeltem. Egyre szaporábban vettem a levegőt, vágytam rá és le se tudtam venni róla a szemeim.
- Már így is szerelemeddel vagyok mérgezve. – Finoman összeértek ajkaink, majd lassan utat engedtem nyelvének, amit át is csúsztatott ezzel elmélyítve a csókunkat. Óvatosan átfordított, hogy én legyek alul és ruhám alá simított, mire egy apró sóhaj szaladt ki a számon. Kajánul elmosolyodott és kezeit tovább vezette volna felfele, azonban megállítottam. Élvezte a reakciómat, amit Ő váltott ki belőle.
- Ugye tudod, hogy hallanak minket? – vigyorogtam, de nem engedtem, hogy eltávolodjon tőlem, így beszéd közben a rózsaszín, puha párnácskáink össze-összeértek.
- Csak nyugodtan! – Úgy látszik nem bánta a dolgot, tudja csak meg mindenki, hogy mi folyik a hálószobánkba. Térdét óvatosan becsúsztatta lábaim közé, mire kicsit hátrébb döntöttem fejem és szemeim felragyogtak. Ismét magamhoz húztam miközben hátát simogattam, ami lángba borult. Égette a kezeim, azonban a fájdalom elhanyagolható volt ebbe a pillanatba. Hagyta, hogy felülkerekedjek rajta, mire a paplan, a takaró és talán még a matrac is felgyulladt, de egyikünket se izgatta a dolog. Éreztem, ahogy eláraszt az erőm és az övével keveredik, a tüzet egy kékes-fehér hártya fogta körbe. A légkör körülöttünk a lehető összes lehető módón felforrósodott.
- Ha nem hagyjuk abba, lehet, még kárt teszünk valamibe. – szaporán vettem a levegőt, hisz egy különleges bizsergő érzés árasztott el. Vágytam arra, hogy folytassuk, talán másra nem is, minden annyira csodás volt, mintha szép lassan eggyé válnánk, és szerettem volna, hogy még jobban megtörténjen, de nem ez a legalkalmasabb idő erre. A pillangók a hasamba viszont ezt nem akarták figyelembe venni.
- Nem érdekel. – rázta meg fejét, testét már teljesen átjárta az adrenalin, szemei, pedig ködösek voltak, mintha már nem is a földön járna, tán hasonló képen nézhettem rá. Ismét megcsókolt azonban akárcsak felrobbantunk volna csapódtak be körülöttünk az erőnk keveréke által gyúrt gömbök. Azon nyomban kettérepültünk és néztük mekkora kárt szenvedett a szoba és nem kicsit! Tátott szájjal néztük, ahogy a padló egyes részei elporladnak, ahogy a szekrényekből is darabok hullnak le, nem is beszélve az égő ágyról.
- Te jó ég. – néztem rá ijedten, mire Ő értetlenül meredt vissza rám, lehet, hogy pár dolog nem is lesz olyan egyszerű, mint gondoltuk.
- Ez meg mi a jó édes... - nyitott be Max, de úgy érzem egyből meg is bánta. Gyanús lehetett neki ez a ropogó, sistergő hang. – Ti most szívattok? – Susan is hozzánk futott, de amint meglátta bűnbánó arcunkat azonnal felnevetett. Úgy nézhettünk ki, mint két kölyökkutya, aki széttépte a gazdi új, drága cipőjét.
- Hát ez nagy! – fogta hasát és Max-re dőlt, aki végül halványan, de elmosolyodott.
- Ezek is csak ti lehettek. – jelentette ki Diana, majd legyintett egyet és ott hagyott minket.
- Itt se lehet unatkozni. – fogta fejét Ian, majd ismét telefonjába bújt. Kíváncsi lennék kivel chatel ennyire.
- Inkább gyere ki Luna Ford. Beszélnünk kell. – Topogott türelmetlenül a padlón Irina, és fejével a konyha felé bökött. Valószínűsítem, hogy nem igazán szokták megváratni.
- Majd elintézem ezt addig. – Sietett végül Lora a segítségemre, miközben Axel-el mi ki mentünk, kint Lucy és Rajmond egy felettébb érdekes eszmecserét folytattak a vámpírok és a boszorkányok közti ősi viszályokról, miközben a fiú próbált közelebb kerülni a lány pedig minél távolabb. Már értem Lora miért vállalta be önként a szobánk rendbe tételét. Leültünk egy asztalhoz Adame és Diana társaságába, hisz rajtunk kívül még nekik van a szavuknak nagy jelentőségük. Irina keresztbe rakta lábait, majd összekulcsolt kezeit térdére helyezte, finom úri hölgyhöz méltóan.
- Miért mentettél meg? – helyeztem magam kényelembe én is, miközben a kormot poroltam le a ruhámról. Feltettem azt a kérdést, ami legjobban izgatott, és azon agyaltam, hogy azok közül, amit Amara mondott mennyi volt igaz, és ha Ő megölt Irina miért élesztett újra?
- Mert most már két dolog miatt is szűkség van rád, és talán ha valamit megteszel nekem nem állók bosszút az öcsém miatt. – egyik kezét az asztalra helyezte, és ujjaival dobolni kezdett, ami mindenkit felettébb frusztrált, talán a célja is ez volt.
- Miért is kellenék én neked? – másoltam le testhelyzetét és kihívóan végig mértem.
- Nem te, az erőd. Ne légy elszállva magadtól. Luna Ford-ként senki vagy, csak mint Holdfarkas kellesz. – forgatta meg a szemét és abba hagyta az idegesítő kopácsolást miközben hátra dőlt a széken.
- És mire is ke... - Axel nem engedte, hogy végig mondjam, mert közbe kotyogott.
- Bármi is kell a válaszunk nem. – gondolta ezzel lezártnak tekinti a témát és felállt, de én visszahúztam.
- Szóval mit akarsz? - Axel nagyot sóhajtott és lemondóan nézett maga elé, hát igen. Kezd tisztába lenni azzal a dologgal, hogy kettőnk közül nem Ő hordja a nadrágot.
- Segíts végezni a tökéletes szörnnyel, amit az Öcsém megalkotott. – szóval az nem a közös terv része volt, még mindig nem tiszta a kép, hogy mi történik itt.
- A kérésed nélkül is megtettük volna, nem szükséges e miatt aggódnod. Mi a másik? – hangom komoly volt és próbáltam úgy tenni, mintha kicsit se keltette volna fel a figyelmemet. Kezdem megszokni ezeket az érzéketlen, diplomatikus párbeszédeket.
- Az csak és kizárólag kettőnkre tartozik, és ne hidd, hogy nélkülem és hadseregem nélkül menni fog. – húzta félmosolyra a száját, azt hihette ezzel most megfogott.
- Van saját seregem, de kedves, hogy felajánlod. – hajoltam előrébb és egy kicsit és kíváncsian vártam mit válaszol, azonban nem bírta állni a tekintetem és az asztalra csapott, miközben felállt.
- Ez nem holmi kedvesség! Ez egy szükséges intézkedés! – kezdett fel s alá járkálni, és mindenki azonnal elment az útjából.
- Csak a te részedről. Mi megoldjuk. – álltam fel és készültem arra, hogy elbocsátom a házból.
- Hát ne értitek? – hangszíne megváltozott, kétségbeesetté vált. – Tökéletes dolgot teremtett, legyőzhetetlen lenne, ha benne lenne a te képességed is. Az összes természetfeletti lény keveréke, olyanok is vannak benne, amit már kihaltnak hittünk! Értsd már meg! – Axel-re sandítottam, aki csak hevesen megrázta a fejét, de nagyot sóhajtva visszafordultam.
- Mekkora hadseregre lenne szükség? – Axel lemondóan lefele nézett, majd Irinára.
- Hatalmasra. Én beajánlom az enyémeket, amik jól kiképzettek és magamat a mérgemmel együtt. Boszorkányokkal is van ismeretem. Most az a kérdés ti mit ajánlotok. – fonta mellkasa előtt össze a kezeit.
- A falkámat, egy másikat és talán boszorkányokat. – néztem kérdően Lucy fele, aki csak megrántotta a vállát. – és talán a vámpírokat magam mellé tudnám állítani.
- Mi?! – dugta be a fejét Ian, majd telefonjára és vissza rám.
- Úgy is szeretnek háborúzni és az erejüket fitogtatni, szóval nem lehet olyan nehéz meggyőzni őket. – Ian egyetértően bólintott, és újra pötyögni kezdett.
- Kiara és talán még pár vérfarkasvadász is jöhetne. – adta a következő ötletet Adame, amire Diana csak megforgatta a szemét, de nem szólt semmit se.
- Oké, hívd Őket. – bólintottam, majd fel is állt valószínűleg hívni a lányt.
- Én ismerek pár vámpírvadászt, akik imádják a balhékat. – Diana hangja monoton volt, de a reakcióm csak ugyan az volt, mint Adame-nek így Ő is eltávozott köreinkből intézkedni.
- Szerintem Ábel-ék is segítenek. – ült a helyükre Ian, és ekkor raktam össze a fejembe a képet. Szonjával chatelhet annyira! Ilyen jóba lettek volna úgy, hogy én észre se vettem? Ábel biztos nem fog örülni a dolognak a kiscsaj meg már csak azért se hagyja abba. Bármi lesz is Ian lesz az elszenvedője, mint a... Mintha csak megérezték volna, hogy rájuk gondolok a telefonom rezegni kezdett és a képernyőn Timi neve jelent meg. A düh hirtelen eluralkodott rajtam így oda kaptak és gyorsan felvettem miközben már a fülemhez is emeltem.
- Szia Csajszi! Rég beszéltünk! – Komolyan ennyivel tud csak kezdeni. Éreztem, ahogy karmaim meghosszabbodnak, és állkapcsomat szorítani kezdik a megnövő fogak.
- Te most szórakozol velem Tímea? – álltam fel miközben Ian jött utánam a folyosóra. Meglepetten kapott levegőhöz és valamit Zack felé súgott. – Eltűntök Oroszországba, amikor a legnagyobb szükségem lenne rátok, aztán ennyivel felhívtok?
- Luna! Hisz megkérdeztünk! – és még Ő van felháborodva! Ez hihetetlen.
- Nem azért, de amióta csak ismerjük, egymást pontosan tudod, mikor hazudok! – halkítottam a hangomon, bár tudtam, hogy így is mindenki tökéletesen hallja, a kiélezett fülük miatt.
- Most nem vettem észre, hogy... - nem engedtem, hogy befejezze, közbe szóltam és megpróbáltam minél hamarabb lezárni ezt a beszélgetést.
- Nem, nem tűnt fel egyszerűen csak nem AKARTAD meglátni. Cserbenhagytatok minket. – Ian vállamra dőlt miközben megálltam és nagyot sóhajtott. Egy gyerek, akinek szüksége van egy családra, és azt hitte Zack az, pont úgy, mint én. Egy cipőbe járunk.
- De... - a szavába vágtam ismét.
- Ássátok el magatokat. Viszlát. – Majd kinyomtam, de még egy értetlen nyöszörgést hallottam, mire a kis szöszi vigyorogva rá nézett.
- Ezt szépen elintézted Lú! – nyújtotta fel kezét, hogy pacsizzunk, bele is ütöttem mosolyogva, de gyorsan elkapta, fájdalmas képpel az arcán.
- Fájt? – vontam fel egyik szemöldököm.
- Dehogy! – legyintett, majd csendbe elvonul, tenyerét szorongatva én, pedig visszasiettem a konyhába.
- Micsoda drámák vannak itt! –forgatta szemét Irina, de úgy látszik ismét leült és az ablakon bámult kifele, talán egy bagoly kelthette fel az érdeklődését, esetleg egy veréb, hisz a nap már javában fönt volt az égen.
- Itt az élet már csak ilyen. Soha nem lehet tudni kibe, bízhatunk. – utaltam a szőkeségre, aki felém is kapta a fejem.
- Én se bízok benned, csak, hogy tudd. – szinte úgy köpte a szavakat.
- Nem én akartalak felhasználni téged az önkényes terveidre? – vágtam csípőre a kezeimet.
- Nem én öltem meg az Öcsém. – Tusé!
- De te hagytad magára velünk! – vágtam vissza azon nyomban.
- A seregem erre a részére szükségem van és nem hittem, hogy van olyan elmebeteg, hogy egyedül azzal a gyengécske kis képességével nektek megy, amit szereztem neki és azt se gondoltam volna, hogy ti meg képesek lennétek megölni. – idegesen hátra túrta haját, amibe ujjai meg-megakadtak, hisz idő közben már kicsit gubancos lett, de még így is gyönyörű.
- Mit kellet volna tennünk? Addig úgyse nyugodott volna! – látszott a szemébe, hogy egyet ért.
- Amíg Axel-t meg nem öli, nem téged. – elhúzta a száját, majd ismét inkább az erdő felé nézett. Fogalmam sincs mi történt a múltjukba, de talán meg van az okuk, hogy miért olyanok, amilyenek. Az említett fiú hirtelen felkapta a fejét és értetlenül nézett, hogy miért pont Ő.
- Engem miért? – senki se figyelt rá ismét, kezdem sajnálni Ő, pedig megszokni.
- De én is ott voltam. – léptem egyel közelebb.
- Gondolom akkor se bírt volna végezni veled, bármekkora is volt a szája. Szerintem valamilyen szinten szeretett is téged, csak egyszerűen elrontottam. Belebeszéltem a bosszú gondolatát, amíg még kicsi volt aztán, pedig nem tudott szabadulni tőle és a megszállottjává vált, még jobban, mint Én. – Ez nem magyarázott meg semmit csak még több kérdést vetett fel bennem.
- De ki ellen irányul ez? – fejét felém fordította és szemébe csupán az elkeseredettséget láttam és a fájdalmat. A múlt, mintha láncra fogná Őt.
- A mostoha Apánk ellen, Amara apja ellen, aki mindent elvett tőlünk, amit szerettünk, és Anya még mindig vele van. – Segélykérő volt a hangja.
- Segítek. – tettem vállára a kezem, amitől megrezdült, nem lehetett hozzá szokva az érintéshez. – De mit is vársz tőlem? – Nagyot nyelt, mintha a torkán akadt gombócot akarná leküzdeni.
- Megölni, tönkretenni. – lökött távolabb magától. – megfosztani a hatalmától, megmenekíteni Anyámat, hogy soha többé a közelünkbe se merjen jönni! – dühössé vált, éreztem, szinte csak úgy áradt belőle.
- Majd meglátom, mit tehetek, csak először intézzük el azt a szörnyet. – mosolyodtam el halványan. Nem hiszem, hogy erre a reakcióra számított, arra gondolhatott, hogy erőszakkal kell, majd rá vennie, de e helyett bele egyeztem, ami nem valószínű, hogy Axel ínyére van.
- Én is erre gondoltam! – pattant fel sértődötten, majd elviharzott.
- Mik nem történnek farkas világba. – tátotta el száját Lora, majd nyugtatóan rám mosolygott. Hát igen még én is nehezen dolgoztam az elmúlt pár óra eseményeit. Nem kellet volna Aaront megölni vagy ez volt a helyes döntés? Homály fedi a múltukat, és ez felkeltette a kíváncsiságom. Körbe néztem és senkiről se tudok annyit, amennyit kéne, még Axelről se. Hogy jutottak ide? Milyen volt a gyerekkoruk? Az embereket, legyenek akár természetfelettiek az élete által ért hatások alakítják Őket. Mindenki talál magának valami kapaszkodó pontot, ami a nehéz időbe segíti Őt. Valakit a bosszú vezérel, valakit egy szerette, szerelme, barátja, másokat egy gondolat, egy cél vagy annak él, hogy megtalálja a feladatát, amiért a világra jött és beteljesítse azt. Leküzdeni egy félelmet, megnevetetni azt a szomorú embert a sarokba, hogy jó életet biztosítson a gyermekének. Hatalom, pénz. Ez is egy kapaszkodó lehet az elveszett emberek számára. Mind annyira különbözőek vagyunk, még is egyformák.
- Min gondolkoztál el? – bökött meg Axel, mire én felé fordultam és óvatosan körül fontam a nyakát és közel bújtam hozzá. Pontnak lenni más életébe nagy felelősség és nem szabad elhajítani. – Ezt most miért? – szíve hevesebben kezdett verni és magához szorított.
- Csak úgy. – rántottam meg a vállam és eltávolodtam tőle.
- Beszélhetnénk kint? – bökött az ajtó felé fejével, mire csak bólintottam egyet és kézen fogva kifele vettük az irányt.
Amikor már halló távolságon kívül értünk megállított és mélyen a szemembe nézett.
- Luna, biztos vagy a dolgodba? – tudom, hogy legbelül legszívesebben megtiltaná nekem az egészet, még sem teszi. Tiszteletbe tartja a döntésemet még, ha nem is díjazza.
- Nem tudom mit élhettek át, de ha képesek meghalni ezért, akkor segítenem kell nekik. – magyaráztam neki és láttam, ahogy arcvonásai ellágyulnak.
- Azzal a feltétellel nem láncollak egy ágyhoz, ha veled tarthatok. – ez a végleges alku, e mellől nem fog hátrálni még, ha megígérném is, hogy mindennél jobban vigyázok magamra és nem teszem kockára a testi és lelki épségem ismét. Úgy se hinne nekem, én se tenném magamnak a helyébe, főleg a mai nap után.
- Ebbe azt hiszem, megegyezhetünk. – bólintottam mosolyogva mire már az Ő ajkai is felfele görbültek. Lábujjhegyre álltam és közelebb léptem hozzá, mikor is hallottam, ahogy valaki a nevemet üvölti a távolból. Oldalra fordítottam a fejem miközben már teli talpal a földön voltam és nem is hittem a szemeimnek, azt hittem csak káprázik. Hosszú, szénfekete haja, még mindig gyönyörű és innen látom ragyogó méregzöld szemeit. Lábait kapkodta, de abba a zöld ruhába nem lehetett egy könnyű és tőle lemaradva sétált nyugodtan a két fiú.
- Alice! – örültem meg és már majdnem a nyakába ugrottam, de egy kicsit megtántorodott, azonban csalódott fejemet látva, még is csak telt egy apró ölelésre. Ekkora már a fiúk is megérkeztek, és vigyorral az arcukon Ők is körbe fogtak és magukhoz szorítottak.
- Örülök, hogy láthatom, hogy még életben vagy. Értesültem róla mi történt itt, de ennél előbb nem tudtunk érkezni. – kezdett bele egy apró magyarázkodásba azonban feleslegesen.
- Nem is tudom, miképp köszönjem meg, hogy itt vagytok. – E közben Axel csak állt és várta, hogy valaki rá is felfigyeljen, amit először Chase tett meg.
- Veled mi van Haver? Te is a pincébe voltál nem? – nem tudom, honnan tudnak pontosan erről, de már meg sem lepődők ilyeneken ebbe a világba. Azon se csodálkoznék, ha egy madár csicseregte volna el nekik.
- Teljesen jól vagyok. – rántotta meg lazán a vállát, és játszotta a sérthetetlent. – De Luna épp ma nyíratta ki magát.
- Árulkodó. – tátogtam oda neki, de figyelembe se vette.
- Mit csináltál? – vette le a zöld fátyolt szája elől, hogy arca láthatóvá váljon.
- Egyébként Lucy is itt van. Nem akartok találkozni vele? – böktem a ház felé és minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem a témát és csak reménykedhettem benne, hogy Axel ezt hagyni fogja.
- Szép terelés. – súgta fülembe, ahogy elment mellettem, de Chase ezt tökéletesen hallotta és nagy vigyorral az arcán megrázta a fejét és szorosan Alice mellé sétált, de Ő Cameron-t várta. Testvéri viszály egy lányért, még nézni is fájdalmas, ahogy eltávolodtak egymástól.
- Szóval mi volt veled? – pillantott hátra egy másodpercre, de célirányosan ment a faház felé.
- Csak egy kis karcolás volt az egész. – legyintettem. Igazából nem is hazudtam, valóban az volt.
- Az erődet már tudod irányítani? – Ruháját igazgatta és próbálta maga számára könnyebbé tenni a lépteket, de végül Chase sietett segítségére.
- Igen, egészen jól megy már. – bólogattam és büszkén kihúztam magam. – Ha szeretnéd, adok valami más ruhát, ami ennél sokkal kényelmesebb. – húztam el a szám, ahogy még mindig szenvedett vele.
- Indiába mindig ilyen ruhába járok, itt is megoldom. – rántott egyet rajta, de az anyag már megadta magát és elszakadt. Nagyot sóhajtott és nem törődve az egésszel sétált tovább.
- És veletek mi van? – próbáltam ismét elnavigálni másfelé ezt a beszélgetést, minél messzebb rólam és az Irinának tett ígéretemtől, biztos nagyon kiakadna és megpróbálná megtiltani a vele való szövetkezésem.
- Minden egyszerű, van egy tanítványom az országomba és nagyon élvezi a varázslást és csak jóra akarja használni. – hangja tele volt büszkeséggel és dicsekvéssel. – Szóval, majd Kara-val is akarok beszélni, mert Ő minden bizonnyal többet tud erről és biztos van valami jó tanácsa számomra. – magyarázta miközben kinyitotta az ajtót, de amikor felemelte a lábát, hogy belépjen a textil tovább szakadt. Csupán csak egy apró fej rángás jelezte, hogy észrevette, de már nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Thomas épp át ment a folyosón, és egyenesen a konyhába tartott azonban meglátva Alice-t és mögötte a két fiút elmosolyodott.
- Sziasztok! – integetett és tovább ment, mióta Kyle-al olyan közel kerültek egymáshoz állandóan boldog, és egyre kevesebbet vannak Matt szobájába is, kezdik elengedni. Én sose fogom tudni, talán teljesen Ők se.
- A légkör teljesen megváltozott itt. – tenyerét a levegőbe mozgatta, mintha csak egy láthatatlan üvegfal lenne előtte. – Mi történ, amíg nem voltam? Kiderült ki vette el Cameron-tól az erejét?
- Röviden összefoglalva mi is történt, amíg nem voltatok: Max visszatért, bár egy kisebb változáson ment keresztül. – az említett krákogott egy szobájába, jelezve, hogy úgy beszéljek róla, hogy hall mindent. - Költözés is történt, Diana mát teljes jogú tagja a falkának – itt Ian nézett ki várva, hogy rá terelődjön a szó. – Volt összetűzésünk a vámpírokkal, legyőztünk egy undorító lényt, visszatért Zane egy régi falkatag, de azóta megint elment. Engem elraboltak, majd Axelt és... - szavamba vágott nem hagyva, hogy befejezzem a mondatot, pedig a legérdekesebb résznél szakított félbe.
- De még is ki áll az egész mögött? – hangja türelmetlenül csengett és már a fiúk is tűkön ültek, hogy megtudják, kin kell véres bosszút állni.
- Pont ez a rész jött volna. – morogtam rá csak, hogy még jobban húzzam az időt. – Aaron, azonban nem egyedül. Matt-et Ő ölte meg. – itt a két srác összenézett és már láttam a szemükbe, hogy ki akarják nyírni minél hamarabb. – Nem egyedül dolgozott azonban, megöltük őt és egy másik falka alfája segített nekünk Axel-el, hogy jobb alfák legyünk és kihasználjuk az összeköttetésünket, így sikerült legyőznünk. Ian, a vámpír fiú, pedig szintén itt él. – hallottam, ahogy nyugodtan sóhajt egyet, hogy nem hagytam ki az összefoglalóból. – Magam mellé állítottam a falkátokat – mosolyodtam el féloldalasan, ahogy láttam a két pár kikerekedett szemet. – Talán a vámpírokra is szükség lesz, de ezt még nem tudjuk, vámpír és vérfarkas vadászokat is lehet sikerül szereznünk. A boszorkányokkal még nem sikerült beszélnünk, de Lucy itt van. – mutattam a hátam mögé, de látszólag Alice fejébe annyi kérdés futott át egyszerre, hogy ez az információ háttérbe szorult, Axel pedig csak még egy lapáttal rá tett.
- Aaronak van egy nővére és egy húga, aki megölte Lunát és Rajmondot, de sikerült visszahoznunk Őket. A nővére, aki egy időbe szintén végezni akart velünk, na Vele ma egyezkedett Luna és valamiféle bosszúra akarja használni a holdképességét. – még az sem volt elég neki, hogy ennyi mindent zúdít egyszerre a boszorkány lányra még hadart is.
- Azta... - tátotta el száját Chase, akinek szintén bele telt egy kis időbe, hogy felfogja a hallottakat.
- Nem unatkoztatok. – jelentette ki Cameron, és pislogott párat, kezét keresztbe téve. Még mindig Chase a nyitottabb az egyszer biztos.
- Lucy! – kanyarodott be, és azon nyomban rég látott barátnője karjai közé vetette magát, aki habozás nélkül visszaölelte.
- Alice! Az energiáid sokkal erdősebbek lettek, ahogy te is! – nézett rá halovány mosollyal az arcán, amiről Raj, se maradhatott le. – kezét a testétől alig fél centire vezette végig.
- Lett egy tanítványom is, de itt fordult fel igazán a világ! – egymással teljesen máshogy társalognak, mint velünk, kívülállókkal, de ez teljesen rendben van így.
- A vérfarkasokkal és a vámpírokkal – itt a még mindig mellette álló fiúra sandított, aki ezt észre is vette. – mindig is sok gond volt. Valahogy nem tudnak nyugodtan ülni. – Rajmond elhúzta a száját, és kiemelt magának egy széket, hogy helyet foglaljon, azonban szeme csillogásán látszott, hogy nem adja fel ezt a Lucys dolgot. Másodpercek alatt habarodott bele teljesen. Bár lehet, ha évtizedek vagy épp évszázadok után valaki foglalkozna velem, méghozzá megmentene én is azonnal beleszeretnék. Ezt már remélem, sose tudom meg, néztem Axelre, aki még mindig dühös lehetett rám. Kicsit megértem az Ő álláspontját is, de nem vigyázhat rám mindig. Tudja nagyon jól, hogy bárkiért bármikor feláldoznám magam, ha szeretem.
- Nem csak akkor, ha jóba vagy az illetővel. Te bármikor, bárkiért. – bökte oda nekem, majd kiviharzott a konyhából, és csak ajtó csapódás jelezte, hogy beért a romhalmaz szobánkba. Szóval látta mit gondolok és nekem ez nem tűnt fel. A következő kérésem az lesz Ábelhez, hogy tanítsa, meg miképp építhetek falat az elmémbe, hogy ne láthasson mindig be. Abszurd egy gondolat, hisz ez idáig pont az volt a cél.
A boszorkányok valami szertartásról beszéltek, amit elvégeznek a nagy harc előtt, hogy az Ősi szellemek erőt adjanak nekik. Épp bele kérdeztem volna a miértjébe, de a telefonom ismét rezegni kezdett, mire egy hatalmas sóhaj közepette felmarkoltam és ismét a folyosóra sétáltam, hogy ne zavarjam, annyira a beszélgetést. Csak reménykedtem, hogy nem ismét Tímea keres, de a telefonon kijelzett névtől a gyomrom görcsbe rándult. Luke, de hisz Ő nem hív fel csak úgy.
- Szi...- még csak köszönni se engedett, amikor pánikoló hangján hadarni kezdte mondani valóját.
- Luna! Fogalmam sincs, miért téged hívlak, de már nem tudom, mit csináljak. Valaki... - nagyot nyelt a vonal túlsó oldalán. – Vagy inkább valami, lerombolta a bár három negyedét, és én csak itt állók és, és fogalmam sincs mit csináljak. Minden oda veszett, de most csak én és Steven volt bent. Fura hangot hallottunk így kijöttünk, és fel se fogom. – biztos beletúrt a hajába és idegesen körbe kémlel, ezt szokta csinálni. Benyitottam Axel-hez és fejemmel intettem, hogy jöjjön, mert vészhelyzet van, egyből is fel is pattant, majd követett.
- Mindjárt ott vagyunk. – Egy halk ühümm még hallatszódott, majd kinyomta, miközben még Lora is csatlakozott hozzánk.
- Mi történt? – Kérdezte Lora miközben előre dobta a haját, hogy könnyebben felgumizza, majd gyorsan utol is ért minket.
- Azt hiszem meg van a szörny és lerombolta a helyet, ahol dolgozok. – egy pillanatra meg akadtam cipőm felhúzásába és kijavítottam magam. – Vagyis dolgoztam.
- Hárman nem fogunk elférni a motoron. – Említett meg Axel egy felettébb fontos akadályt, ami felett valóban nem hunyhatunk szemet.
- Dehogynem. – Bólintott Lora és amennyire csak lehet a gépezett hátuljába ült. De csodák csodájára, tényleg elfértünk.
- Ha kell erősítés hívjatok. – hajolt ki az ablakon Thomas és meglengette mobilját, majd visszadugta fejét.