Pultos lányból falkavezér /Átírás alatt/

2.fejezet - Az este, ami mindent megváltoztat

A telefon a párnám alatt erősen rezegni kezdett, és maximális hangerőn indította el a beállított dallamot. Becsukva, tartva szemeimet nyúltam a mobil felé, hogy kinyomjam az ébresztőt, egy kisebb nyöszörgés közepette. Mélyen beszívtam az ágynemű friss illatát, majd kinyitottam a szemeim. A nap első sugarai már besütöttek az ablakon, egyenesen az arcomba, hogy a felkelést csak még jobban megnehezítsék. Az apró hűtő tetejére emeltem a tekintetem, amin az életmentő kávéfőző hívogatott.
- Ahj! - rúgtam le magamról a takarót, majd lassú, lusta léptekkel sétáltam oda. A tegnap este már lefőzött adagból öntöttem a bögrébe, majd ízesítettem három cukorral és még több tejjel.
A tejeskávém elfogyasztása közben végiggondoltam, hogy mit kell ma reggel csinálnom és, hogy a napom további része hogyan fog telni. Iskola után irány a bár, ez biztos, és ezt követi, majd a késő esti séta, amit tegnap beterveztem magamnak.
Felhúztam magamra a feszülős, fekete nadrágot, egy vörös rövidujjút, majd mielőtt még kisiettem volna a szobámból, felkaptam a bőrdzsekimet, majd kezembe fogtam a hátizsákomat. Kihalásztam kisebbik zsebéből a kulcscsomómat és bezártam magam mögött az ajtót. A folyósón velem szemben egy osztálytársam is elsétált, úgy látszik, Ő sem siet biokémiára. Nem lepődök meg rajta, szívem szerint én sem tenném.
A lépcsőn lefele jutott csak eszembe az a halom mosogatni való, amit otthagytam, de még a munka után megcsinálhatom, hisz szombatra úgy se kell tanulnom.

Iskola után rá kellet jönnöm, hogy hétfőre viszont igen, és nem is keveset. Nagyokat sóhajtva lépdeltem a járdán, és a napot játszottam le újra és újra a fejembe. Tizenegyedikesek vagyunk, de mintha semmi sem változott volna tavaly óta. A klikkesedés csak elhanyagolható mennyiségben csökkent, de az egymással való kapcsolat egy cseppet sem javult. Hihetetlen, hogy a korral olykor csak veszít az ember az eszéből.
- Szia, Luna! - rakta kezét a vállamra Tímea, ha esetleg annyira el lennék gondolkozva, hogy nem vettem volna észre, hogy megszólított.
- Hali! - mosolyodtam el halványan.
- Valami baj van? - kérdezte egy aggodalmas tekintettel arcán, mire én azonnal megráztam a fejem.
- Csak a történelem... - kezdtem volna bele, azonban felemelte kezét és közbe szólt.
- Akkor vegyük úgy, hogy nem is kérdeztem, ha iskolával kapcsolatos. - megforgattam a szemem és csak rá hagytam a dolgot. Nem csodálom, hogy nem akar a gimnáziumról egy szót se hallani, ha a helyében lennék, és én is végeztem volna, valószínűleg még a fülemet is befogtam volna, ha szóba kerül a tanulás. - Gondolom egy nap alatt a fiú témába se haladtál semmit.
- Nem. - húztam el a szám, és megingattam a fejem. Majdnem minden egyes alkalommal megkérdezi, amikor találkozunk, még ha egymás követő napok, akkor is. - Miért hozod fel mindig ezt?
- Hát, mert lehet, jót tenne a... - habozott a mondat folytatásával, akkor szokta ezt mikor valamit őszintén ki akar mondani, de fél, hogy megbántana vele. - személyiségednek.
- Mire akarsz ezzel pontosan célozni? - fontam össze magam előtt a karom és úgy néztem rá. Kicsit még húzta a dolgot mielőtt kinyögte volna:
- Olyan begyöpösödött és magányos vagy. - eltátottam a szám és tetetett sértődöttséggel elfordultam egy pillanatra. Végül csak hosszan kifújtam a levegőt.
- Nem érzem magam egyedül. Itt vagy nekem Te és Zack. Egy fiúra, pedig nem tudnék elég időt se szakítani. - láttam a szemén, hogy szívesen folytatná az eszmecserét, de nem tette, egyszerűen csak bólintott és elfogadta a válaszom.
- De ha egyszer jön egy srác, aki szeret, és te viszont szereted, nehogy elszalaszd a lehetőséget! Oké? - kötötte szívemre azonnal.
- Rendben! - amíg bele nem egyeztem volna, addig úgyse hagyta volna el a dolgot. Elmosolyodott és szinte pattogva haladt a továbbiakban. Néha apró dolgokkal is rettentően boldoggá lehet tenni.
A pult mögé álltam, mikor Steve a szokásosnál korábban lelépett, hogy a nővére gyerekére vigyázzon. Luke kérdés nélkül engedte neki, hisz nem egyszerűen főnők és beosztottak voltak a másiknak, hanem szinte már fivérek, legjobb haverok. A sok együtt töltött idő után talán sokkal többet tudnak egymásról, mint bárki más ezen a világon. Ma a szokásosnál is többen voltak, és a csapolt sörök iránti érdeklődések hirtelen az egekbe szökött.
Timi egy távolabbi asztalhoz ment kiszolgálni, mikor elém egy kétségbeesett tekintetű srác lépett. Szőkésbarna hajába idegesen beletúrt és paranoiásan hátra tekintett, világosbarna szemeiben, pedig rémültség csillogott. A levegőt a szabályosnál sokkal gyorsabban kapkodta.
- Tudnál segíteni? - hangja kissé érdes volt.
- Mibe? - hajoltam hozzá közelebb, hogy más ne hallja. Nem tudtam miről volt szó, de jobb a biztonság.
- Egy barátomat megverték és itt, a bár mögött hagyták. - mutatott a hátsó ajtó felé, amin, ha kilépünk, balra kanyarodva zsákutcába futunk. Nem használtam, szinte senki, mert volt egyfajta ijesztő aurája annak a helynek. - Nem tudnád megnézni, hogy minden rendben van-e vele? Én ehhez nem értek. - hadarta el. Minden figyelmemet az idegennek kellet szentelnem, hogy megértsem szavait. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, azonban nem volt kigyúrt, de látszott, hogy valami fizikai munkát végezhet, kidolgozottabb izmai miatt. Ha ez az alak nem tudott semmit se tenni, hogy megvédje a barátját kik lehettek ellene? Szeméből őszinteség csillogott, de még így se stimmelt nekem valami. Mi van, ha becsapnak? Ezt gondolva feltűnés mentesen a zsebembe csúsztattam egy borssprayt.
- Ömm... - próbáltam kinyögni valamit, esetleg megpróbálni nemet mondani, de egyszerűen képtelen voltam. - Oké, menj! - mutattam a kijárat felé, amit kinyitott, de mielőtt elindultam volna még előtte megbizonyosodtam arról, hogy valóban fekszik-e kint valaki. Sötét volt, azonban a földön heverő test körvonalait láttam. Úgy látszik mégis csak igaz volt, amit állított, így hát futásnak eredtem, hogy az eszméletlen fiú segítségére siessek.
Amint kiléptem az ajtón és az ismeretlen mellé guggoltam, az becsukódott mögöttem. Odakaptam a fejem, és a segítséget kérő személy állt előtte, akár csak egy őr és sajnálkozva pillantott félre. Ekkor eszméltem rá, hogy a lehető legátlátszóbb csapdába estem bele.
- Sajnálom. - nézett félre, én azonnal felálltam és a fekvőre néztem, akinek a szemei már nyitva voltak. Lenézően végig mért, majd a másodperc tört része alatt tápászkodott fel, majd hátával a falnak támaszkodott.
- Jaj, ne. - suttogtam magam elé, és gondoltam a fő út felé veszem az irányt, de újabb férfiak jelentek meg és állták el az utat. Nyitottam volna ki a szám, hogy felsikoltsak és segítségért kiáltsak, hisz bent valaki biztos meghallja. De mielőtt megtehettem volna egy szénfekete szem nézett bele az enyémbe és fogta be a szám.
- Csináld mielőtt valakit ide hív. - utasította, azt, aki át vert engem, majd, mint egy tárgyat adott át neki. A falnak szorított, miközben én megpróbáltam kivenni a zsebemből az apró fegyveremet, de a mellettem álló azonnal kicsavarta a kezemből.
Utcai lámpák itt nem voltak és a Hold fénye se ért be idáig, csak egy apró fényforrás volt felszerelve az ajtó fölé. Egy lélek se járt erre rajtunk kívül, ha valaki nem lép ki most azonnal, akkor semmi esélyem, hogy elmeneküljek. De mi elől is? Mit akarnak velem csinálni? Ha azt, amire gondolok, akkor ennyi ellen semmi esélyem sincs. Éreztem, ahogy szemeimbe könnyek gyűlnek, ahogy hajamat oldalra tűri, szabadon hagyva ezzel a nyakam. Öten vagy hatan lehettek körülöttem. Most mit tegyek?
Ekkor világosbarna íriszei narancssárgára váltak és kezdtek parázsként izzani. A rémültség mellett most már ott volt az értetlenség és a meglepettség. Mi ez? Fogai belülről feszítették ki állkapcsát, majd ahogy kinyitotta száját láttatni engedte a kicsit se emberi fogsorát. Lélegzetem szinte megállt és lesokkoltam, csak akkor tértem ismét magamhoz, mikor a nyakamhoz közeledett és próbáltam elhúzódni, azonban ekkor már késő volt. Éreztem, ahogy belém mélyeszti a fogait, majd a világ elsötétül előttem.