Pultos lányból falkavezér /Átírás alatt/

31.rész - A múlt szilánkjai

- Alexander! Én, annyira boldog vagyok! – A nő átkarolta kedvese nyakát és magához ölelte.
- Én is az vagyok! – ölelte át Ő is. – És ikrek lesznek! Edizon biztos boldog lesz, ha meg tudja két testvére is születni fog! – A fiatal apa arca már borostás volt, sötét barna szemei csillogtak az elégedettségtől, fekete haja az egyik oldalon rövidre volt nyírva, a másikon viszont egy normálisabb hosszt hagyott. Teste izmai jól kidolgozottak voltak, azonban nem túlzottan kigyúrt, a sok harctól és a küzdelmektől megerősödött. Bőre barnás, hisz imádott kint lenni, talán, ha nem lenne vérfarkas, akkor már a bőr is leégett volna róla. Sokat dolgozott a szabadba, a falkavezérnek már csak ez a dolga.
- Azonban aggódóm. – távolodott el az Édesanya, és az erdőbe meredt. – a falka fogyatkozik, nem vagyunk elegen, a vadászok sorban gyilkolnak le minket! Mit tehetnénk így?! Mi van, ha nem vállalhattunk volna többet? A mostaniakat is alig tudjuk megvédeni, hogy fogunk még két csöppséget? – aggódás tükröződött a szemeibe.
- Léna, - fogta tenyerei közé az asszony puha kezét. – meg fogjuk oldani, higgy nekem!
- Bizakodó vagyok. – egy halovány mosoly jelent meg az ajkain, majd megcsókolta Alexandert.

A vadászok betörtek a rejtekhelyre és mészárlásba kezdtek, miközben egy eldugott kis zugba Alexander és családja bújt meg és egy lány, aki a szülést segítette.
- Léna, nem maradhatok itt, a falkának most nagy szüksége van rám! – Nem akarta elengedni, tudta, hogy valóban mennie kell, de a szíve azt súgta ne engedje el.
- Ígérd meg, hogy látni fogod a gyermekeid arcát! – Alex nem válaszolt, félresandított nem bírt a nő szemeibe nézni, aki egy régi matracon feküdt. Oda fordította a férfi fejét, hogy mindenképp a rá szegezze a tekintetét. – ígérd meg! – ismételte.
- Meg ígérem. – bólintott, majd a kishunyóból kiment, óvatosan körbe lesett és a harc közepe fele futott, miközben Léna fájásai egyre gyakoribbak lettek. Edizon bezárkózott a fürdőszobába szülei parancsára, de volt annyi esze, hogy meg is fogadja. Igaz, csupán négy éves volt, de az esze a helyén volt, és előszeretettel használta is azt, néha talán túlságosan is. Világos szőke haja, nem illett bele a családjába, de szemét azt Apjától örökölte, ami nem sokkban különbözött az Anyjáétól. Olykor vita is volt, hogy kire is hasonlít jobban azonban ezek az összeakaszkodások, mindig nevetéssel végződtek. Termete megfelelt minden vele egykorú gyerekkel, azonban erős állvonalait bárki megirigyelte volna. Várta már a reményei szerint két kis öcsit, akikkel majd játszhat. Lesz végre valaki, akinek nem lesznek komoly feladataik és fogócskázhat velük, szemükbe Ő lehet majd a nagy, erős felnőtt, akinek mindig van valami halaszthatatlan teendője. Már el is képzelte, ahogy Őt fogják Isteníteni és büszkén kihúzta magát.
E közben Léna egy botot vett fogai közé, hogy ha esetleg felsikítana, az tompább legyen, és ne keltse fel magukra a figyelmet. A lány már mindent előkészített a szüléshez, már rutinos volt szinte, Edizon kijövetelébe is Ő segített. A fájások egyre gyakoribbak voltak, de Lénának már így is hosszú napja volt, szóval mielőtt még elkezdődhetett volna, már elfáradt.
- Minden rendben lesz. – nyugtatta az ekkor még csupán huszonnégy éves nőt, aki most inkább Alexanderért aggódott, mint sem magáért.
Alex e közben próbálta védeni a sérülteket meg a gyerekeket és támogatni a harcosokat, győzelemre álltak, de ez még nem jelentett semmit, mert kitudja, mi van még a vadászok tarsolyába.
- A fa mögé! – lökött arrébb egy ifjút egy feléjük száguldó golyó elől, majd Ő is utána ugrott.
- Kösz főnök. – nézett hálásan a szemeibe, majd vissza, kicsit kidugta az orrát, de azon nyomban megbánta, nagyot nyelt és a fához simult. Nem állt szándékába még egyszer kockáztatni. – Léna, hogy van? – mosolyodott el kissé idegesen, mire Alex homlokon csapta magát és megingatta a fejét.
- A szülés már valószínűleg megindult. – kilesett, Ő már sikeresebben és felmérte a terepet. – még itt van és csak arra vár, hogy mi támadjunk.
- Hah! Arra aztán várhat! – ismét megingatta a fejét. – Velük kéne lenned, nem gondolod? – nézett rá egy fokkal komolyabban már.
- Ha ott lennék, ki védené meg az olyan balfácánokat, mint te?! Ha? Mond nekem! – Ő is nagyon ott akart lenni, nem volt szüksége, arra, hogy erre emlékeztessék is.
- Jogos! – bólintott az egyel fiatalabb barátja.
- A terv a következő: Átalakulva kiugrok és elterelem a figyelmét, miközben te a másik oldalra futsz és elrejtőzöl egy távolabbi fenyő mögé, és ha teheted, szaladj a fenyves felé, és akit csak tudsz, vigyél magaddal.
- Azon része nem igazán tetszik, hogy téged itt hagylak. – húzta el a száját és dacosan nézett bajtársára, de tudta, hogy mit sem ér, hisz vagy így vagy úgy de eléri, amit akar. Végül is Lénát is megszerezte magának, pedig az aztán nem sorolható a legegyszerűbb dolgok közé, hát igen. Nem adta magát könnyen, de megérte az sok idő, hisz most közös gyermekük is születik, már másodszorra.
- Amint leért a talpam, menekülj! – nézett szemeibe és hangja nem tűrt ellenvetést. – Értetted?
- Igen! De vigyázz magadra Alexander! A családodnak szüksége van rád! – bólintott egyet, majd fejébe kicsit élet biztosabbá alakította szándékait, majd felugrott és még a levegőbe felvette farkas alakját.