Tűz és víz

47. Mégse halok meg

Shawn lépett be a szobába. 

És ekkor az öröm áramütésként hasított belém. Ennyire még soha nem örültem annak, hogy láthatom őt. 

Shawn arcán keveredett a meglepettség és az undor, de végül mind közül a harag érvényesült legjobban. De ami nekem legjobban feltűnt, az az, amit már régóta nem láttam rajta: hitt nekem. Végre elhitte, hogy az halloweeni este egy félreértés volt. 

Will is észrevette őt, és még mindig azzal a levakarhatatlan vigyorral nézett rá. Shawn először rám nézett, aztán Willre. Minden egy pillanat alatt történt. 

Shawn egy jobb horoggal úgy képen ütötte Willt, hogy amaz hátratántorodva még a baltát is kiejtette a kezéből, mikor mindkét kezével az orrához kapott, melyből szökőkútként spriccelt a vér. 

Will a földön fetrengve a balta után nyúlt, de még mielőtt elérte volna azt, Shawn rávetette magát, és addig verte a fejét ököllel, amíg vér nem borította az egészet. Aztán az eszméletlen, vérben úszó testétől ellépve hozzám jött oda. 

Egy mozdulattal kioldozta a köteleket, amikkel össze voltak kötve a végtagjaim, és miután a számról is lerántott a szigszalagot, én zokogva borultam a karjaiba. A nyakát karoltam át, miközben a mellkasába fúrtam a fejem. Shawn meg csak szorosan magához ölelt. Egy darabig csillapíthatatlanul zokogtam csak, hiába voltam már biztonságban. Annyira friss volt még az emlék, nem tudtam elvonatkoztatni tőle. 

- Nyugodj meg, soha többé nem engedem, hogy bántson bárki is - suttogta a hajamba. Erre egyre csendesedett a sírásom, a végére már csak szipogássá halkult. A hangja megnyugtatott, azokra az időkre emlékeztetett, mikor még minden rendben volt. 

- Én, felöltözök - motyogtam, kibontakozva az öleléséből, és a szememet törölgetve a ledobált ruháimhoz léptem. 

- Én meg megkötözöm ezt a férget - biccentett a fejével Will felé, aki még mindig a földön hevert egy vértócsában, szó szerint kiütve. 

Felöltözve már jobban éreztem magam, eltekintve attól, hogy az ostorcsapások nyomai úgy égtek, hogy nehéz volt tudomást sem venni róluk, továbbá a ruháim is a vértől kényelmetlenül tapadtak hozzám. Próbáltam nem felnézni, és csak a kezemet bámulni, mivel ha csak a temérdek holttestre pillantottam, újból elkapott a pánik. 

- Kész - szólalt meg Shawn. Nem mondtam, hogy nem dobott fel Will megkötözött, vérben fürdő látványa. - Menjünk, szólni kell egy tanárnak - lépett mellém, és gyengéden megfogta a kezem. így indultunk el a folyosón.

- Nem fog felébredni, és elmenekülni? - kérdeztem kétségbeesve, miközben ő épp becsukta maga mögött az ajtót. 

- Egy óráig még biztos nem, ne aggódj - válaszolta, és egy halvány mosoly futott át az arcán. Pár percig kínos csöndben haladtunk, még mindig kézen fogva. Olyan jó volt újra fogni a kezét. Legutoljára azon az ominózus bálon került rá sor, mikor minden kezdődött. 

- Lena, én akkora egy paraszt voltam veled - törte meg a csendet sóhajtva. Erre most nem tudtam mit mondani. Mert tényleg az volt. De most mentette meg az életemet, szóval nem akartam leparasztozni. - Egy köcsög voltam, hogy nem hittem neked. Életem legnagyobb hibája volt. Megbocsátasz nekem? - nézett a szemembe olyan komolyan, amilyennek még soha nem láttam. Erre megtorpantam, és én is a szemébe néztem. 

- Még szép - mosolyodtam el. Egy órával ezelőtt elképzelni sem tudtam, hogy ma még lesz okom mosolygásra. De ez a kérdés! - Most mentetted meg az életem, szerinted hogy tudnék haragudni rád? - kérdeztem. Már azon a folyosón jártunk, amelyiken az osztálytermünk is volt. Shawn már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor a termünkből az osztályfőnökünk lépett ki.