Tűz és víz

46. Hullákkal a pincében

Majdnem szívinfarktust kaptam, mikor hirtelen valaki hátulról befogta a számat, és elkezdett durván visszafele taszigálni. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki az. 

A rettegés hullámokban tört rám, én pedig hirtelen lefagytam, és nem tudtam mit csináljak. Mikor tudatosult bennem, hogy mi is történik, megpróbáltam lefejteni a kezét a számról, de ezzel csak annyit értem el, hogy mindkét karom egy mozdulattal hátracsavarta. Sokkal erősebb volt, mint gondoltam. Már szinte természetellenesen erős. A fájdalomtól fojtottan felsikoltottam, de mivel be volt fogva a szám, így nem hallatszott szinte semmi belőle. 

Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de bárhogy is próbálkoztam, nem sikerült. Az erőmet se tudtam használni, tekintve, hogy a karom éppen hátra volt csavarva. Egyre jobban kétségbeestem, és a legnagyobb szerencsétlenségemre a folyosókon se járt senki épp. 

Egyre lejjebb haladtunk, és mikor egy olyan folyosóra értünk, amit még életemben nem láttam, végleg urrá lett rajtam a kétségbeesés. Mert a folyosó végén egy ajtó volt. 

Will gyorsabb tempóra váltott, és miután sebesen körbekémlelt, kinyitotta az ajtót, és belökött oda. 

Mikor beléptem, egyből megcsapott a tömény hullaszag. Hiába volt sötétség a helyiségben, a hús rothadó bűze semmivel nem volt összetéveszthető. A döglegyek zümmögése is ezt bizonyította. Majdnem elhánytam magam, de még erre se volt időm, mivel Will miután becsukta maga mögött az ajtót, fel se kapcsolta a villanyt, már rutinos mozdulattal elkezdett kotorászni a sötétben, és egy pillanat múlva azt éreztem, hogy a számat beköti szigszalaggal. Aztán a karom következett, amit a hátam mögé csavarva kötött össze kötéllel. A lábamat csak simán kötötte össze. 

Miután ártalmatlanná tett, a villanykapcsolóhoz lépett, és ekkor fényárba borult a szoba. Amit láttam, minden képzeletemet fölülmúlta. 

A nagy, ablak nélküli helyiségben egy tucat lány pucér holtteste terült szét. Volt, amelyik még egész friss, nemrég oszlásnak indult test volt, de volt közöttük már egészen szétrothadt is, amelyiknek a csontjain alig lifegett hús. Ekkor a pánik felülkerekedett rajtam, és a rettegés jeges hullámban futott végig a testemen. Tudtam, hogy egyszer meg fogok halni, de nem számítottam arra, hogy így. 

Ekkor Will egy mozdulattal az egyik üres sarokba hajított, mire én magatehetetlenül rogytam össze. Szembefordult velem, és rám pillantva örömittas vigyor terült szét az arcán. 

- Ezt a sarkot direkt neked tartottam fenn - szólalt meg, és közelebb lépett hozzám. Ismerős mozdulatokkal kezdte lefejteni rólam a ruhákat, én pedig nem tudtam megakadályozni ezt sehogy. Még jobban megrémisztett, ahogy Will arcán megláttam a kéjvágyat. Bele se mertem gondolni, mit fog velem tenni. 

Legnagyobb meglepetésemre a fehérneműt rajtam hagyta, és hátrébb lépett párat. 

- Csak hogy hagyjak meglepetést is a végére - vigyorodott el pajzánul. Ekkor megfordult, és a szemközti falhoz lépve töprengeni kezdett. Csak most vettem észre, hogy a falra sorban, válogatott kínzóeszközök voltak függesztve. A pánik még jobban eluralkodott rajtam, és a félelemtől elkezdtek peregni a könnyeim. 

Miközben ő az eszközök közt válogatott, én körbekémleltem a szobában. Megszámoltam, és huszonöt lány volt rajtam kívül még a helyiségben. Mindnek a bal kulcscsontja alá a bőrébe volt karcolva egy W betű. Bár soknak már nem látszott, mert lerohadt onnan a hús. 

A tekintetem egy fekete hajú lányra tévedt, akit először nem is ismertem fel. De miután megpillantottam a két szúrászszerű fognyomot a nyakán, egyből világos lett minden. Ő volt az, akit még ősszel elkapott az a vámpír. Az a vámpír, aki most már tudtam, hogy Will volt!  

Csak most tűnt fel, hogy jobban megnézve majdnem minden holttesten megtalálható volt ez a két fognyom. De volt amelyiknek le volt vágva egy vagy két testrésze is, de akadt köztük teljesen megcsonkított. Nos, a lassú elvérzés gondolata nem nyugtatott meg különösebben. Sőt, hogy most már tudtam, vámpír, és ezért van ilyen különösen nagy ereje, még jobban megrémisztett. De legalább tudtam már, hogy az egész egy álca volt. Nem volt víz ereje soha. 

Eközben Will egy ostort emelt le a falról, és teljes lelki nyugalommal elindult felém. Már remegtem a félelemtől, és a zokogástól. Nem tudtam elfogadni, hogy itt a vég. 

- Áh, annyiszor elképzeltem már ezt - sóhajtotta mosolyogva. - És most nem fog megzavarni az az ostoba pasid se minket - futott át az arcán a harag. 

Most sok gondolat futott át a fejemen. Ha nem lett volna bekötve a szám, szívesen megmondtam volna neki, hogy Shawn és én nem vagyunk együtt, és azt is, hogy nem ostoba, nem is kifejezetten okos, de azért nem ostoba. Bár elég furán vette volna ki magát, ha ezt így, ebben a szituációban kifejtem. 

Mégis, ettől a mondattól még jobban elszomorodtam. Ugyanis itt tényleg nem fog megtalálni senki. Nemhogy Shawn nem, egyáltalán senki se. Vagy maximum a holttestemet. Ettől a gondolattól, hogy nagy valószínűséggel nemsokára már csak az élettelen testem marad utánam, még jobban elkezdett rázni a zokogás. 

- Akkor kezdjük is a mókát - nevetett fel önfeledten.

Az ostor csattanva csapódott az arcomnak, mire a fejem a falnak koccant, és újra elöntötte a szemem a könny. Kishíján a szememet ütötte ki vele. Az arcomon egy csíkban semmi máshoz nem fogható, égető érzés futott szét, miközben éreztem, hogy szivárog belőle a meleg vér. 

De Will továbbra is csak szadista örömmel röhögött. Lecsapott az ostor újra. A karomra. A hasamra. A lábamra. Aztán a nyakamra. Ekkora már Willnek a könnye is kicsordult a nevetéstől. Úgy hahotázott, mint aki ennél mulatságosabbat soha életében nem látott még. 

Immáron a testem minden részén vörös csíkok éktelenkedtek, melyekből a szivárgó vér maszatolta ragacsossá a testem.

- Jaj, ez de jó volt - sóhajtott Will szórakozottan, miközben visszasétált a falhoz, és felakasztotta az ostort a helyére. Ehelyett egy egészen más eszközt vett le. Egy baltát. 

Elkerekedett szemmel néztem rá, miközben újra eleredtek a könnyeim. Szabályosan reszkettem, mikor közeledni kezdett felém. 

- Melyik kezeddel is ittad meg a kólát amit adtam? - gondolkodott el. - Ja igen, jobbal, hát persze! Jobb kezes vagy! - nevetett fel. Még soha életemben nem rettegtem ennyire, mint abban a percben. 

Will tett felém egy lépést, és két kézzel megmarkolta a baltát. Lassan elvigyorodott. 

Ekkor viszont kinyílt az ajtó.