Tűz és víz

87. Halottak mindenütt

A háború mindössze egyetlen éjszakáig tartott még, ami meglepő lehet első hallásra, de igazából sokan számítottak rá. Hisz attól, hogy a kormány nekünk nem szolgáltatott gépfegyvereket, a képzett katonák rendelkeztek velük, és így rohamosan gyorsabban tudtak végezni az ellenséggel. 

Bill hamar meggyógyult, a sebe egy óra alatt összeforrt. Vissza is akart menni harcolni, de nem engedtem. A háború végéig ott voltam vele, ültem az ágya szélén, és diktáltam belé üvegszámra a vért, hogy minnél előbb visszanyerje az erejét. 

A többiek többé-kevésbé épen tértek vissza. Jacknek átdöfték a vállát egy karddal, de most már ő is jól volt. Miközben majdnem elvérzett, összejöttek Clarrel. Úgy látszott, mindenki haldoklás közben vall szerelmet. 

A hírek hivatalosan leközölték, hogy véget ért a háború. Ez mindenkit felvidított, szóval a legtöbbünk hazautazott, hogy újból együtt lehessen a családjával. Én is alig vártam már, hogy újból találkozzak anyával. El akartam mesélni neki mindent, hogy Will meghalt, hogy összejöttünk Billel, hogy Clar és Jack is egymásra talált, egyszóval mindent. Ez után a nap után már nem vágytam semmi másra, csak egy forró fürdőre és a puha ágyamra. 

Bill kocsijával mentünk vissza a városba, ami meglepő, de még a háborút is túlélte. Egy karcolás, nem sok, annyi se volt rajta. Úgy látszott, a Chevrolet Camaro egy hegyomlást is kibírna egydarabban. 

Izgatottan bámultam ki az autó ablakán. Vártam, hogy végre mikor érünk haza. 

Ám a látvány, ami fogadott, lesokkolt. 

A házunk helyén egy szénné égett romhalmaz állt. 

Bill még alig fékezett le a kocsival, mikor én már kiugrottam belőle. A romokhoz szaladtam, és elszörnyedve néztem körbe a hajdani házunk maradványai között. Tudtam, hogy most mi következik, de nem akartam elfogadni. 

Nem. Nem. Nem. Ez nem történhetett meg velem. 

Letaglózva lépkedtem a romokon. Éreztem, hogy a talpam alatt szétfoszlik az elszenesedett fa. A ház, amiben felnőttem, amiben az egész életemet leéltem, most egy halom szénként terült el a lábam alatt. 

Egy csontig leégett szénfekete kéz. Ennyi kellett ahhoz, hogy zokogva boruljak térdre. 

Miközben a kormos deszkákat emeltem le róla, hallottam a mögöttem felcsendülő lépteket. Most nem foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy minnél hamarabb leemeljek minden terhet róla. 

És akkor ott feküdt előttem teljes valójában. Az édesanyám elszenesedett holtteste. 

Úgy rázott a zokogás, mint még soha. Ráborultam a testre, amiről már rég leégett a hús, és csak a hideg, szenes csontok maradtak meg egészben. Nem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ennyi maradt meg a nőből, aki felnevelt. 

Nem tudtam abbahagyni a zokogást, fizikailag képtelen voltam rá ebben a helyzetben. Olyan zokogás volt, ami a lélek mélyéről fakad, amiben minden fájdalom benne van, amitől alig kapsz levegőt. 

Fogalmam sem volt, mennyi ideig voltam már ott, mikor éreztem, hogy Bill gyengéden a vállamra teszi a kezét. A szívem szakadt meg, mikor fel kellett állnom a földről, és el kellett szakadnom tőle. De tudtam, hogy nem maradhatok ott vele egész életemben. Hisz már nem is ő, csak a teste. Ő már egy másik helyen volt. 

Bill eltámogatott egészen a kocsiig, mivel én a könnyeimtől alig láttam valamit. Mikor beültünk a az autóba, még sokáig csak a járó motor hangját hallgattuk, de nem indultunk el. Bill magához húzva ölelt át, én meg átmásztam hozzá a vezető ülésbe, és az ölében ülve sírtam. Mikor végre sikerült abbahagynom, már fájt a fejem, és a szemem égett a könnyektől. 

- Elvesztettem az anyám. Elvesztettem az otthonom. Elvesztettem mindent - dőltem Bill mellkasának fásultan. 

- Nem mindent. Én itt vagyok neked. Itt vannak a barátaid is. A rokonaid. Még nincs minden veszve - simogatta a hajam, miközben próbált megnyugtatni. A hangjától, mint mindig, most is lecsillapodtam kissé. 

- De mi lesz most, Bill? - estem kétségbe, és reményvesztetten lélegeztem be az illatát, mintha csak inhalálnám. 

- Elmegyünk hozzám. Lakhatsz nálunk - jelentette ki vigasztaló hangon. 

Így hát visszamásztam az anyósülésre, és elindultunk Billékhez. Csak üres tekintettel bámultam ki az ablakon. Van, mikor már a könnyeid is elfogynak, és fájdalmadban már sírni se tudsz. 

Szerintem ezt érezte Bill is, mikor megálltunk a házuk előtt. 

Legalábbis ami maradt belőle. 

Rögtön átvágott a romokon, és megindult afelé, amit én alig mertem az előbb megközelíteni. Én futólépésben követtem, de még így se tudtam utolérni. 

Aztán hirtelen megállt. Két holttest fölött, amik a felismerhetetlenségig el voltak égve. Mindkettő végtagjait leszakították, beleértve a fejet is - valószínűleg azelőtt, mielőtt rájuk gyújtották volna a házat. 

Bill nem sírt. Az arcára kiült a fájdalom, de nem ejtett könnycseppet. Csak nézte őket, üveges tekintettel. 

- Menjünk - szólt csendesen, azzal megfogta a kezem, és elvezetett az autóig. 

Mikor beültünk, még pár percig bámulta a műszerfalat. Végül én törtem meg a csendet. 

- Sajnálom - fogtam meg a kezét támogatóan. Most először nem jutott szóhoz, csak beharapta a száját, és bólintott egyet. Mintha ezzel felocsúdott volna a kábulatból, rögtön gázt adott. 

- Hova megyünk? - kérdeztem, de már úton voltunk kifelé a gazdag negyedből. 

- A nagyszüleimhez. Kis házban élnek, de biztos, hogy lakhatunk náluk egy ideig. Csak annyi ideig kell itt maradnunk úgyis, amíg le nem rendeződnek a temetések. Aztán mehetünk ahová akarunk. 

- Ahová akarunk? - kérdeztem vissza fél szemöldökömet felvonva. 

- Igen. Van egy házam Miamiban. Anyám gyermekkori legjobb barátja, Stefan, Németországban lakik, hozzá is bármikor mehetünk, gyerekkoromban is mellette laktunk. Anyám és apám legjobb barátja, Vladimir, pedig Oroszországban él, hozzá akármikor odaköltözhetünk. Mellette is laktunk régebben - mesélte, és teljesen belemerült a nosztalgiába. Láttam, hogy neki nem csak a gyász miatt fájdalmasak ezek az emlékek. 

- Megérkeztünk - jelentett ki. 

Mikor leparkoltunk a ház előtt, még mindig alig tudtam felfogni, hogy Bill és én egyszerre árvultunk el.