Tűz és víz

42. Megint majdnem elpatkolok

- Várj már meg - töröltem meg a szemem egy gyors mozdulattal, és előre siettem Shawnhoz, aki épp most lépett ki az iskola kapuján. Muszáj volt erőt vennem magamon. Elvégre ez egy küldetés, együtt kellett megcsinálnunk, ha tetszett neki, ha nem. 

Megint a sziklás hegyre kellett mennünk, a város szélére. Élmény volt szótlanul sétálni a novemberi hidegben, egy szál pulcsiban, mivel a kabátom a suliban felejtettem. Ráadásul egész végig lógott az eső lába. 

De épségben odaértünk. Meg is lepődtem, hogy Shawn nem használta ki a lehetőséget, és nem lökött ki egy autó elé. 

Aztán észbekaptam persze. Oké, Shawn per pillanat utált, de csak nem akart megölni. Legalábbis reméltem.

Mikor odaértünk a kijelölt helyre, mind a ketten tanácstalanul fordultunk körbe. Egy kihalt sziklaszirt, ahol süvített a szél, és majd' levitte a fejünket. Semmi különös. Na ja. Elhittem. 

- És most mi legyen? - tártam szét a karom, a perem szélénél állva. 

Ekkor viszont hirtelen éreztem egy erős lökést magamon. És nem, nem Shawn volt. Hanem a démon.

Azzal a lendülettel le is estem a szikláról, de még mielőtt lezúghattam volna a mélybe, minek alján úgy török össze mint csomag csipsz a szatyor alján, Shawn erősen megragadta az egyik karom. 

Miközben a szívinfarktus kerülgetett, ott lengedeztem a szélben, a semmi fölött, mint valami falevél, ami bármelyik pillanatban a szélnek eredhet. Megjegyeztem, hogy Shawn sem volt valami nyugodt lelkiállapotban, mert bár a reflexei, mint mindig, most is jó szolgálatot tettek, de azért látszott rajta, hogy ráférne egy nyugtató cigi ezek után. 

Megpróbáltam felkapaszkodni a másik karommal is, de rá kellett jönnöm, hogy bár a filmekben ez egyszerűnek tűnik, de bizony a gravitáció nagy úr. 

- Lena Water, ha meg mersz halni, én megöllek! - nézett a szemembe Shawn. 

De nem volt időm arra se, hogy felfogjam amit mondott, mert Shawn egy hirtelen mozdulattal felrántott.

A lendülettől ráestem, mire ő szorosan magához ölelt. A pánik még mindig hullámokban tört rám, de már biztonságban éreztem magam. A mellkasának döntve a fejem, mélyen magamba szívtam az illatát, amit már oly régóta nem éreztem. Vagyis egy hete, de nekem ez az egy hét egy örökkévalóságnak tűnt. 

Éreztem a szívverését, amely az enyémmel egy ütemben vert, egyre nyugodtabb tempóban. Fejét az enyémen pihentette, miközben még mindig szorosan a karjaiba zárt. 

De úgy látszott, a démon megunta bámulni eme meghitt jelenetet, mert a kőtörmelék gurulásának zajára Shawn lassan elengedett engem. 

- Rohadtul rám ijesztettél -  szólalt meg frusztráltan. Én még jóformán fel se fogtam mi történt, mikor már a kezemnél fogva fel is rántott a földről. 

A démonűzést hamar lerendeztük, könnyen ment. 

A visszafelé úton próbáltam beszélgetést kezdeményezni, mivel azt gondoltam, ezek után már megtört a jég, és újból feloldódik kissé. 

- Tudod Shawn, most már igazán szeretném tisztázni az ügyet... - kezdtem bele, de ő egyből félbeszakított. 

- Azon nincs mit tisztázni - vágta rá határozottan. 

- Te komolyan azt hiszed, hogy beveszem ezt? - nevettem el magam kínomban. 

- Mit? - kérdezett vissza értetlenül. 

- Hogy utálsz. Ne is erőltesd, a mai után már nem veszem be!

- Lena, komolyan mondom, jobban tennéd ha békén hagynál engem, mert rohadtul unlak! - emelte fel a hangját. 

- Igen, biztos azért voltál ma is olyan velem a sziklánál, mert rohadtul unsz - forgattam a szemem. 

- Na ide figyelj - ragadta meg a vállam, és szembe fordított magával. - Ne hozakodj elő ezzel az esettel, mert az, hogy majdnem meghaltál, maximum öt percre feledtette el velem azt, amit tettél - vágta a fejemhez, aztán már tovább is indult. 

Ezután szótlanul haladtunk egymás mellett. Hirtelen leszakadt az ég is, és mennydörgések közepette zuhogni kezdett az eső. Én meg csak azt vettem észre, hogy Shawn leveszi a dzsekijét. 

- Nesze - hajította nekem a levettett ruhadarabot. Pár pillanatig csak bámultam a kezemben tartott dzsekire, aztán megszólalt. - Nem téged utállak, hanem amit tettél. 

Szóval a semmit. Oké. 

Mindezektől eltekintve, én mosolyogva vettem fel a dzsekijét, aminek még a kapucniját is a fejemre húztam. 

De egy valamit tudtam már: Shawn ezt a dzsekijét nem látja többé. Elrakom a többi ereklyém közé. Már tudtam, miben fogok ücsörögni a kertben, a hideg éjszakákon. 

Mikor visszaértünk a suliba, a vihar még javában tombolt, a többiek pedig épp az aulában lógtak. 

- Ez meg miért virul így? - kérdezte Ryan rám mutatva. 

- Majdnem elpatkolt - válaszolt tárgyilagosan Shawn. 

- Hát Lena, téged fura dolgok dobnak fel - veregetett vállon Mark. De engem nem érdekelt semmi, mert még mindig vigyorogtam mint a vadalma. Senki nem tudta levakarni a vigyort az arcomról. Még Shawn se, a hülye beszólásaival. Mert tudtam, hogy szeret. Mindigis szeretett, még ha nem is mutatta ki. 

Bármennyire is kétségbeestem amiatt, hogy lehet elveszítem őt, még mindig éreztem, hogy nem fog elengedni ilyen könnyen. Bár a bizalma minden egyes eltelt nappal gyengült, de a szeretete nem. Ahogy egyre jobban elborult az elméje, talán annál ragaszkodóbbá vált. Ha akkor tudtam volna, hogy milyen végletekbe fog ez torkollani, akkor hezitálás nélkül öltem volna meg, ahelyett, hogy a kegyeit keresem.