Tűz és víz

53. Cseknákik támadása

- Marian? - néztem rá elképedve. 

- Lena, te ismered őt? - hüledezett az anyám. 

- Persze, hisz ő volt a tengerparton abban a hotelban a portás! Oké, de azt nem értem, miért van ő itt? És mi az a nagy baj? - értetlenkedtem.

- Lena, Marian nem csak egy portás. Hanem a bátyám. 

- Mi van? - kiáltottam rá meglepetésemben. -  Miért most tudom meg, hogy van egy nagybátyám? - üvöltöttem magamból kikelve. 

- Kicsim nyugodj le, mindent megmagyarázok - szólt anyám. 

- Nem! Nem nyugszok le! Miért tiltottad el tőlem? - ordítottam beleremegve az indulatba.

- Nem akartam, hogy bajba sodorjon téged! Ő főállásban egy démonszelidítő, és ez egy veszélyes szakma - magyarázkodott remegő hangon. 

- Mert az nem veszélyes, hogy az iskolában démonűzést hajtunk végre a küldetéseken? 

- Az más, ott - próbált érvelni, de elakadt a szava. 

- Miért tetted ezt? Miért? - kiáltottam neki összeroskadva. Azzal a lendülettel könnyes szemmel berohantam a szobámba. Miközben rekordgyorsasággal rángattam fel magamra a ruhákat, kitört belőlem a zokogás. Miután felöltöztem, előkaptam egy hátizsákot, és belesöpörtem egy halom ruhát, a mobilomat, és még pár cuccot. Aztán leviharzottam a földszintre, és magamra kaptam a kabátom. 

- Marian, vigyél el innen! - szóltam oda neki, és kiléptem az ajtón. Közben anyám egyre kétségbeesettebben kiabált utánam, de én csak mentem Marian autója felé. Mikor ő is kiért a házból, bepattant a vezető ülésre, én pedig az anyósülésen foglaltam helyet. 

- Delia, tudtad jól, hogy minél tovább titkolod, annál rosszabb lesz - szólt még ki anyámnak a lehúzott ablakon át, aztán feltekerte az üveget, és gázt adott. Miközben egyre messzebb kerültünk a házunktól, én csak csalódottan törölgettem a sírástól kivörösödött szemem. Velem tényleg mindig ez volt: a tökéletesen boldog pillanatok után összeomlott a világ.

- Ne sírj, mert ennél csak rosszabb hírt hoztam - szólt Mariann, az ujjaival a  kormányon dobolva. 

- Mondd - dőltem sóhajtva hátra.

- Dia eljött hozzám - mondta ki hirtelen. Én erre elkerekedett szemmel meredtem rá. 

- Szóval most nálad van? 

- Nem. Pont ez a baj. 

- De - meredtem magama elé összehúzott szemmel. - Nem értem. Hogy hogy? 

- Hadd meséljem el - és akkor sóhajtva belekezdett. - Dia a minap meglátogatott engem. Az anyja kocsijával jött el otthonról, szó nélkül. Olyan kétségbeesett volt, hogy jogsi nélkül elhajtott egészen a házamig. Az legalább öt óra. Hajnal lesz, mire mi is odaérünk - egy újabb sóhaj után folytatta. - Azt mondta, megkereste őt egy égi angyal, nevezetesen Modona, és figyelmeztette. 

- Mire figyelmeztette? - kérdeztem elcsukló hangon.

- Cseknákikra. 

- Ki az a Cseknákik?

- Egy bukott angyal, aki meg akarja ölni Diat. Modona erre figyelmeztette őt. Mondta neki, hogy jöjjön el hozzám, mert én tudni fogom mit kell tenni. Azt is megmondta, hol talál meg engem. Így hát felkeresett, és  elmondta mindezt. 

- És, aztán? - sürgettem. 

- Már kezdtem volna előhívni a démonokat, akiket megszelidítettem, és ezáltal a segítőimmé váltak, hogy megvédjenek minket. Dia azt mondta, kiszalad az autóhoz mert benne felejtette a mobilját, és fel akarja hívni a barátját - itt elcsuklott a hangja. 

- De nem jött vissza - fejeztem be helyette lesokkolódva. 

- Pontosan. Nyom nélkül tűnt el. A hóban egyedül a kocsiig vezettek a lábnyomai, onnan sehova. És senki másé se látszott. Szóval minden jel szerint az égből ragadta el őt Cseknákik. 

- Mennyi időnk van megtalálni, és megmenteni? - kérdeztem idegesen. 

- Kevés. Nagyon kevés. Épp ezért kerestelek fel téged. Még a tengerparton láttam, hogy ő is az egyik barátnőd, és gondoltam, jobb ha tőlem tudod meg, plusz segítened kell megtalálni. 

- De hogyan? Mariann, én, én nem tudom megtalálni! Bárhol lehet! - fakadtam ki, a sírás határán. 

- Ez igaz. Ide boszorkány kell - töprengett. És akkor bevillant. Ruka. 

- Fordulj meg. Ismerek egyet - szóltam határozottan, ő pedig az első adandó alkalommal megfordult. 

- Vissza a városba? 

- Vissza - bólintottam. Most hálát adtam magamnak, hogy egyszer már voltam Rukáéknál. Útközben pedig felhívtam Shawnt. Aki közölte, hogy mindenképpen velünk tart, mert megakar védeni, elsősorban engem. Aztán Markot hívtam fel. Annyira rossz volt hallani a rettegést a hangjában, de nem tehettem semmit, csupán annyit, hogy megígértem, ő is velünk jöhet. 

Először minden esetre Rukáért mentünk. Őt is felhívtam, de mivel nem vette fel a telefont, ezért nekiálltam kaviccsal dobálni az ablakát. Néhány perc múlva fel is húzta azt, és kérdőn nézett ki rajta. 

- Lena, mi a frászt keresel itt? Ilyenkor? 

 - Ruka, gyere le, itt mindent elmondok! Csak gyere le kérlek! - kérleltem, mire aggódó fejjel lehúzta az ablakot, és legközelebb már azt láttam, ahogy az ajtón kilép. 

- Mondd, mi az a nagyon sürgős - lépett hozzám. Mire elmeséltem neki az egész sztorit, és azt is, hogy csak az ő segítségével menthetjük meg Diat. 

- Oké, lehozok még pár cuccot, és indulhatunk. Anyámék meg fognak ölni, ha megtudják, hogy csak úgy elmentem itthonról, de perpillanat leszarom. Dia élete a tét - mondta, azzal beszaladt a házba. Mikor visszajött, bepattant hátulra a kocsiba, és elindultunk Markért. 

Mikor a házuk elé értünk, ő már ott állt az út szélén, és idegesen rugdosott egy hókupacot. 

- Na végre - szállt be hátulra, és a középső ülésre csúszva felsóhajtott. Láttam rajta, hogy csupa idegesség, és hogy már régóta az út szélén állhatott, ugyanis a szája is elkékült a hidegtől. 

Shawn is ott állt már a házuk előtt, mikor odaértünk. Ahogy lefékeztünk előtte, én kiugrottam a kocsiból, és a nyakába vetettem magam. Az elmúlt órák eseményei után jólesett, hogy újból a karjaiba zárt. Jelenleg úgy éreztem, ő az egyetlen biztos pont az életemben. 

Miután megcsókoltam, kénytelenek voltunk szétválni, ugyanis indulnunk kellett.