Tűz és víz

84. A háború elkezdődik

Az egész akkor kezdődött, mikor a menzára mentünk ebédelni. 

Bill épp az asztalunk mellett ment el, én pedig pont akkor álltam fel, így összeütköztünk. 

- Bocsi! - mondtuk tökéletesen egyszerre. Ezután mindketten elnevettük magunkat. Igazából tényleg semmiség volt az egész. 

- Takarodj már Bill! - pattant fel a székéből Shawn, és ráüvöltött Billre. 

- Nyugodj le haver! - szólt neki Mark feszülten. De mintha meg se hallotta volna. 

- Idejössz és minden elveszel! Mindent! Hogy volt merszed?! - ordította, és minden mondatnál eggyel közelebb lépett hozzá. Én közelebb hátráltam az asztalhoz, és megszeppenve bámultam rájuk. Az ebédlőben lévő összes ember elcsendesedett, és kíváncsian nézték a balhét. 

- Elloptad őt! - folytatta a kiabálást Shawn, és megragadta Billt az inge gallérjánál fogva. Közelebb rántotta őt magához, így csak pár centi választotta el az arcukat. Láttam Billen, hogy türtőzteti magát, és direkt hagyta, hogy Shawn odarántsa magához. 

- Hívj tolvajnak! De jegyezd meg Shawn: Ami a tiéd, azt nem tudod ellopni - válaszolta kimért higgadtsággal. Shawn nyakán megfeszült egy kidagadó ér, és dühtől vöröslő fejjel nézett farkasszemet a másikkal. A menzára rémisztő csönd ült ki. Mindenki feszült figyelemmel várta, mi fog történni.

Végül Shawn haragtól vibrálva engedte el Billt, és némán dühöngve kiviharzott az ebédlőből. Az egész iskola egy emberként követte a tekintetével, ahogy elhagyta a helyiséget. 

- Ki kér szörpöt? - törte meg a csendet az egyik konyhásnéni csilingelő hangja. 

- Ó én kérek, Lydia néni! - pattant fel Mark, és odaszökellt az ételpulthoz. Innentől már a többiek is feloldódtak ismét, és hamar túlléptek a drámán.

 Hát igen, Shawnnal az élet olyan volt, mint egy spanyol szappanopera. Már csak azt kellett volna bejelentenie, hogy a szülei ráhagyták az olajvállalkozást, és el kell mennie Marokkóba. 

-------------

A hét további része nyugalmasan telt. Billel megbeszéltük, hogy továbbra is tartjuk a két lépés távolságot, hogy Shawn ne jöjjön idegállapotba. 

Szombat délután volt, és épp leugrottam a sarki vegyesboltba. Hamar végeztem, nem kellett sok dolgot vennem. Miután káromkodva vettem tudomásul, hogy nem hoztam magammal szatyrot, az élelmiszereket felölelve hagytam el a boltot. Nejlonszatyrot nem vettem soha, mihaszna tárgy, egyetlen használat után lehet is kidobni.

Egy kiló kenyérrel, öt kiló liszttel és két liter tejjel léptem ki az utcára. Ám egyből majdnem el is ejtettem mindent, mert olyan látvány tárult a szemem elé, amire nem számítottam. 

Bukott angyalok. Bukott angyalok mindenhol. 

Persze nekik könnyű volt, csak le kellett szállniuk az égből, és kész. Én meg még nyugodtan kenyeret se vehettem. Mindegy, hozzászoktam már. 

Három egyből ki is szúrt engem, és megindultak felém diadalittas mosollyal. Pár pillanatnyi habozás után mindent eldobva jégsugarakat lőttem feléjük. Nem tudtam, hogy az adrenalin tette-e, hogy különösen pontosan tudtam célozni, vagy csupán a véletlen műve, de az a lényeg, hogy mindegyiket a mellkasa közepén találtam el. Ahogy sorban átfúródott rajtuk a hegyes jégcsap, egymás után elterültek. 

Viszont így a többi figyelmét is magamra vontam. Egyre többen lettek, így ahelyett, hogy harcolni kezdtem volna ellenük, bölcsebb döntésnek véltem, ha valami menedéket keresek. Vissza is fordultam a vegyesbolthoz, és megragadtam az ajtajának kilincsét.