Tűz és víz

77. Megint az igazgatóiban

Vasárnap, mikor elérkezett annak az ideje, hogy vissza utazzak a suliba, semmi kedvem nem volt hozzá. Pláne azok után, amit a többiek meséltek. A Shawnnal való találkozást addig akartam halasztani, ameddig csak tudtam. 

Így hát mit csináltam? Természetesen ráírtam Billre, hogy nem akarna-e elvinni suliba. Ami kínos volt, ugyanis eddig rá se írtam soha, de mégcsak be se követtem semmilyen közösségi oldalon. Úgyhogy a legrövidebb utat választottam, és messengeren felvettem őt, aztán köszönés és minden nélkül neki szegeztem a kérdést. 

Online volt, szóval rögtön látta is az üzenetet. Azonban nem írt vissza, hanem inkább kijelentkezett. Ettől én akkora dührohamot kaptam, hogy Bill anyjának szidása közben elkezdtem készülődni, hátha még elérem azt a nyavalyás buszt. 

- Miért vagy ilyen idegbeteg? - szegezte nekem a kérdést anyám, miközben a konyhapultnak dőlve teázgatott, teljes lelki nyugalommal. Én meg erőszakosan rángattam magamra a bakancsomat. 

- Mert Bill látta hogy írtam, de nem írt vissza, sőt! Ahogy megnézte az üzenetet, már egyből nem volt elérhető! - dühöngtem. 

- De Lena, azt hi - kezdett bele anyám, miközben az ablakon át kémlelte az utcát, de én türelmetlenül félbeszakítottam. 

- Sietnem kell anya, lekésem a buszt - feleltem, és feltépve az ajtót kirohantam az udvarra. 

Ahol földbe gyökerezett lábbal meg is álltam, és leesett állal bámultam a ház előtt álló fekete Chevyra. 

- Csukd be a hideget, bejön az ajtó - csukta be az ajtót mögöttem anya, mivel én időközben nyitva felejtettem. A roppant humoros megszólalását figyelmen kívül hagyva bámultam a kocsira. 

- Ha meguntad az ácsorgást, be is szállhatsz - szólalt meg Bill, miután letekerte az ablakot. Szórakozott félmosollyal nézett rám a pilóta fazonú napszemüvege mögül. Ami nem tudom mi a francért volt rajta, tekintve, hogy éjszaka volt, szóval korom sötét, plusz még tél is. De javára legyen mondva, kicseszettül jól állt neki. 

Pár pillanat múlva kiszállt az autóból, és egy öleléssel köszöntött. Ösztönösen átkaroltam a nyakát, és a dühöm is egy szempillantás alatt elpárolgott. Egyszerűen elfogott az a mélyről fakadó boldogság, amit csak Bill tudott kiváltani belőlem. 

Mikor elengedett, a bőröndemet már fel is kapta, és egy pillanat alatt a csomagtartóba süllyesztette. Eközben én elindultam az anyósülés felé, de mielőtt még odaértem volna, ő ismét kinyitotta előttem az ajtót. 

Amikor már az iskola felé tartottunk, azért gondoltam, számon kérem rajta, miért nem írt vissza. 

- És mondd, vissza írni esetleg nem tudtál volna? - vontam kérdőre. 

- Fölöslegesnek találtam, hisz úgyis rá fél percre már a házatok előtt voltam - felelte szemrebbenés nélkül. - De ha téged megnyugtat, akkor máskor majd visszaírok - tette hozzá mosolyogva. 

- Annak örülnék - motyogtam, miközben kibámultan az ablakon. 

Mikor az iskola elé értünk, kínosan csúsztam lejjebb az ülésen. Pechemre a többiek pont akkor tartottak az intézmény kapuja felé. Amilyen szerencsés voltam, ki is szúrtak, hiába próbáltam elbújni, miközben Bill nagyobb sebességre váltott. Shawn leplezetlen megvetéssel és dühvel meredt rám, a többiek csak szimplán meglepődtek a szituáción. Hogy ebből milyen pletykák fognak születni, azt már most el tudtam képzelni.

Szerencsémre a parkoló jóval arrébb volt, így reménykedhettem benne, hogy a többiek addig felszívódnak a bejárat elől. 

- Istenem, ha eddig nem tartottak ribancnak, akkor most már biztos - temettem az arcom a tenyerembe, mikor leparkoltunk. 

- Az a lényeg, hogy akik ismernek, azok tudják, nem vagy az - próbált vigasztalni Bill. - A többiekkel pedig ne törődj. Rólam például azt hiszik, sorozatgyilkos vagyok. 

- A ribanc és a sorozatgyilkos - mosolyodtam el. - Jó páros. 

- De még mennyire - nevette el magát. - Szerinted meddig üljünk még a kocsiban? 

- Passz, inkább felhívom Clart, és megkérdezem, elkotródtak-e már a többiek. Shawnból kinézem, hogy direkt megvár, csak azért, hogy balhézzon. 

- Oké - bólintott, én pedig már hívtam is Clart. 

- Most jöttünk be, és örülj, hogy nem vagy itt! - hadarta el suttogva köszönés helyett. 

- Miért, balhé volt? - kérdeztem rá félve. 

- Persze. Komolyan mondom, Shawn rosszabb mint egy havibajos tinipicsa - darálta bosszúsan. - Most mentek fel a többiek a szobájukba. Szóval jöhettek - azzal bontotta a vonalat. 

Felmentünk a koleszba, ahol a szobám előtt Clar várt. Miután elköszöntem Billtől, be is mentünk a lakrészembe, ahol részletesen átbeszéltük a nap történéseit. Ám egyszercsak a hangszóróból az igazgató hangja csendült fel. Nagyon meglepett ez, ugyanis most először fordult ilyen elő. 

- Lena Water, Bill Odair, Peter Evans, Paul Donovan és Modona Scott azonnali hatállyal jelenjen meg az igazgatói irodában - szólt a monoton hang a mennyezetnél elhelyezett készülékből. 

- Mi a szar - néztem elkerekedett szemekkel Clarre, aki ugyanolyan tanácstalanul nézett vissza rám. 

- Menj már - nyögte ki, mikor már fél perce bámultam magam elé. El nem tudtam képzelni, hogy mi rosszat csináltunk. 

-------------

Gyomorgörccsel léptem be a hatalmas irodába, ahol már mindenki bent ült, és csak rám vártak. Az irreálisan nagy íróasztal egyik felén a hímsoviniszta igazgató pöffeszkedett, a másik oldalán pedig Hagrid, Peter, Modona, Paul, és Bill foglalt helyet. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, és elmormoltam egy köszönést, leültem a Paul és Bill között lévő üresen hagyott székre. Rajtam kívül senki nem tűnt idegesnek, Bill ugyanolyan nyugodt volt mint mindig, Petert leplezetlenül untatta a dolog, Modona kíváncsian fészkelődött, Paul meg szokásosan elküldött volna mindenkit a halál faszára. 

- Na, nyögje már ki mi a szarért hívott ide minket! Nem is járunk ebbe az iskolába! - fakadt ki Paul. 

- Több tiszteletet mutasson felém fiatal úr! - háborodott fel az igazgató. 

- Ki maga nekem, hogy tiszteletet mutassak? Maga nekem senki, örüljön, hogy az értékes időmet magára pazarlom! - vágta rá flegmán. 

- Paul, kérsz Xanaxot? - nézett rá szórakozottan Hagrid. 

- Maradjanak már csöndben a kurva életbe! - ordította az igazgató vöröslő fejjel, miközben a homlokán ugrált egy ér. Megijedtem, hogy még a végén itt kap nekem sztrókot. 

Erre már mindenki elhallgatott. 

Az igazgató pedig végre elmondta, miért hivatott minket.