Tűz és víz

67. Első éjjel kiválasztottként

- Tanár úr? - fordultam meg nagy lendülettel, mikor meghallottam az osztályfőnök hangját. Egy pillanat leforgása alatt összenéztünk a többiekkel. Nyilván mindenki ugyanarra gondolt: Hogy került ide Hagrid? És mit gondolhat most, hogy itt hevert előttünk a fogtündér hullája? De a legégetőbb kérdés mind közül: Ebben a nyamvadt iskolában miért lopakodik mindenki úgy, mint egy vadmacska, és miért terem mindenki a hátam mögött a semmiből? 

- Nem Bill a hibás, kérem hallgasson meg! - mondtam ki nagy hévvel, ami először az eszembe jutott. 

- Meghallgatlak benneteket, miután Shawnt és Jacket elküldtem az orvosiba, hogy összevarrja a nővér a fejüket. Még szerencse, hogy van ott egy éjszakai műszakos ilyenkor - sóhajtotta. 

Miután ők lementek a nővérhez, mi Billel elmeséltük a történteket, attól kezdve, hogy a folyosón ébredtem fel, egészen addig, hogy ő kitörte a fogtündér nyakát. Mint azt előbb megbeszéltük, nem mondtuk el, hogy Bill is ott volt az Északi toronyban. 

- Először is gratulálok, fiam - nézett Billre, miközben a szakállát simogatta. - Eddig nem sikerült senkinek megölni a fogtündért, de te egy mozdulattal végeztél vele. Igazán csodálatra méltó. 

- Köszönöm, de én tényleg csak Lenat védtem - válaszolt Bill őszintén. 

- Mindegy, hogy kit védtél gyermekem, az a lényeg, hogy ez a tündér már halott. A holttestet majd én elviszem. Ebből szenzáció lesz! - lelkendezett halkan a tanár. - Addig is ti menjetek aludni! Már így is épp elég fáradtak lesztek holnap. Pedig aztán nagy nap lesz! Főleg neked, Lena! - nézett rám sokatmondó tekintettel, aztán megragadta a hullát, és a vállára vetve elsétált vele. 

- Már meg se kéne lepődnöm az ilyeneken - szólaltam meg fáradt mosollyal, mikor a tanár elhagyta a folyosót. 

- Ezen mindenki meglepődött volna a helyedben - vágta rá Bill, közben pedig közelebb lépett hozzám. 

- De akkor is - sóhajtottam. - Igazán reagálhattam volna jobban. Kiválasztotthoz méltóbban - motyogtam, miközben egy rojtot húzogattam a pizsamafelsőm alján.

- Lena, nem az tesz különlegessé, hogy hogyan reagálsz. Ami azzá tesz, az belül van - bökött rá a mellkasomra, gyengéden megérintve a szegycsontom körüli részt. A klisés mondattól eltekintve, igen meghitt pillanat volt.

- Izé, most mennem kell, Clar biztos idegösszeomlást kapott már - hadováltam zavaromban. Istenem, miért cseszek szét minden ilyen pillanatot? 

- Oké, jó éjszakát Lena. Aludj jól - mondta halkan, miközben óvatosan végigsimított az alkaromon. Saját magam is meglepődtem az érzésen, ami elfogott az érintésétől, és amitől őrült tempóban zakatolt a szívem. Olyan más volt, mint eddig bárkié. Valami ilyesmire gondolhatott Bill is, mert miután elidőzött a csuklómnál, hirtelen elkapta a kezét onnan. Felkapva a fejünket egymás szemébe néztünk, miközben ő feszülten a szájába harapott. Amikor azokba a gyönyörű, kristálykék szemekbe néztem, csak fájdalmat láttam. Keserves, őrlődő fájdalmat. 

- Jó éjt, Bill - suttogtam, és mielőtt még leállt volna a szívem ettől a fiútól, sarkon fordultam, és beszökelltem a szobámba. Magam is meglepődtem azon az elegancián és kecsességen, amivel őz módjára beugráltam a helyiségbe, halkan becsukva magam mögött az ajtót. Igazából a lelkem mélyén nagyon büszke voltam rá, hogy nem fordultam hátra, egy utolsó pillantást vetni a vámpírra. Sóhajtva dőltem neki az ajtónak, és megpróbáltam csillapítani a dübörgő szívverésem. Kevés sikerrel, ugyanis egy pillanat múlva a koromsötét szobából Clar ugrott elő, halálra rémisztve engem. Meg is feledkeztem róla, hogy itt vár rám. Nem akartam elhinni, hogy Bill ennyire elvonta a figyelmemet, pedig láthatólag ez az igazság. 

- Lena, a szívinfarktus kerülgetett - ugrott a nyakamba megkönnyebbülten. - Jól vagy? Mi az Isten történt? 

- Jól vagyok, nyugi. Fizikailag - tettem hozzá még, mert azért erős túlzás lett volna azt állítani, hogy minden téren jól vagyok. 

- Most elmesélsz mindent! - parancsolt rám meghökkenve. És akkor pontosan tudtam, hogy ma már nem alszom.

---------------

Én elmeséltem neki mindent, de tényleg mindent, teljesen őszintén. Aminek a vége az lett, hogy a barátnőm, aki mindig mindenre tudja a megfelelő megoldást, most ugyanolyan tanácstalan fejjel bámult rám, mint amilyen képet én vághattam. 

- Hogy kerülsz ilyen helyzetekbe mindig? Egyszerűen, hogy? - emésztgette a hallottakat, miközben nagyokat pislogva meredt maga elé. 

- Mittudomén' - vágtam rá morcosan, és fáradtan elfeküdtem az ágyamon. Annyira összezavart ez az egész, hogy szinte úgy éreztem, mintha a fejemben kavargó gondolatok összeálltak volna egy nagy, zsongó masszává, ami képtelen lecsillapodni. 

- Figyu - szólalt meg nagy sokára újból. - Menjünk aludni - jelentette ki fátyolos tekintettel. 

- Ugye tudod, hogy hajnali fél öt van? - kérdeztem ásítva. - Szerinted ér ez a két óra alvás valamit? - főleg úgy, hogy valószínűleg engem a gondolataim úgyse fognak hagyni aludni, bármennyire is kimerült voltam. 

- Teszek rá, hogy ér-e bármit is. Mindjárt lefordulok az ágyról - motyogta kábán. 

- Oké, akkor jóéjt - dőltem a megnyugtatóan puha párnák közé, de aztán rájöttem, hogy semmi értelme nem volt, ugyanis be kellett zárnom az ajtót még. Morogva tápászkodtam fel az ágyból, és követtem Clart az ajtóhoz. 

- Lena, ha nem tudsz aludni, csak gondolj arra - emelte fel a mutatóujját tudálékosan, de itt megakadt. - tudod mit, ne gondolj inkább semmire! - fejezte be, miután legyintett egyet, eltűnt az ajtó mögött.

---------------

Nos, sok hűhó volt a semmiért, ugyanis azt a felfedezést tettem, hogy van egy pont, ahol a kimerültség átveszi a hatalmat a gondolatok fölött. Hát, ez a pillanat nálam kábé két másodperccel azután következett be, hogy Clar elhagyta a szobámat. Meglepetésként ért ez, mivel már szinte rákészültem arra, hogy álmatlanul fogok forgolódni reggelig. Ó, de még mennyire nem így lett ez! 

Az ébresztő hangja ítéletszóként hatott rám. Nemcsak azért, mert ki kellett lépnem puha menedéket nyújtó ágyamból, hanem azért is, mert ez jelezte annak a napnak a kezdetét, amik hivatalosan is szembe kellett néznem a sorsommal. 

De előtte még tízszer lecsaptam az ébresztőt, tízszer mentem rá a szundira, és tízszer aludtam vissza, hogy aztán egy perc múlva újból felverjen az idegőrlő pittyegés. Csak egy átlagos reggel. 

A fürdőbe érve ásítva néztem tükörbe. Megpillantva saját magamat, arcom elégedetlen grimaszba torzult. A nyúzott képemmel, piros foltos bőrömmel, és karikás szememmel jobban hasonlítottam jelenleg egy alkesz pandamacira, mint A kiválasztottra. Épp türelmetlenül keresgéltem a fürdőben a korrektorom, ami valami csoda folytán mindig máshol volt, mint ahova leraktam, amikor is valaki kopogott az ajtómon.