Killing Compulsion [Suga ff.]

~7~

Olyan közel hajolt hozzám hogy már rendesen éreztem forró lehelletét ajkaimon.

Mikor meglátta hatalmas szemeimet, csak egy félvigyorra húzta száját és a nyakhajlatomba bújt. Minnél közelebb simult hozzàm, a kezemet fogó fiú egyre jobban szorította a karomat.

Szabadítani akartam a kezeimet, de egyik sem engedett. Megéreztem ahogy megharapta nyakhajlatomat. De nem erősen, csak hogy a nyom látszódjon.

- Ji...min. Neh... - nyüszögtem fülèbe, mire megéreztem ahogyan elvigyorodik.

Mikor elhajolt a nyakamtól, egy puszit nyomott az arcomra.

- Olyan gyönyörű vagy. - suttogta csábosan a fülembe, de engem nem varázsolt el.

A mögöttem lévő már úgy szorította a karomat hogy már vér se áramlott benne, majd elrántott Jimintől.

Neki vágódtam mellkasának, ő pedig azonnal átölelte a derekamat, másik kezével pedig oldalra tűrte a hajamat, és ráharapott a harapás nyomra.

Ő nem volt gyengéd. Egyre erősebben harapott, majd megéreztem ahogy a vérem is kiserdül.

Ahogy egyre erősebben harapott, becsuktam a szemeimet, az ajkaim pedig elnyíltak. Nem tudtam megszólalni a fájdalomtól.

Miután elengedte nyakamat, megnyalta a sebet.

- Az enyém vagy. Ezt ne felejtsd el. - ezzel elengedett, én pedig azonnal az ajtó felé siettem, már amennyire a lábaim engedték.

Kivágtam az ajtót és siettem a hátsókertbe, reménykedve hogy ott nincs senki.

Amint odaértem, a térdeimre rogytam és sírni kezdtem. Végre kiadhattam magamból az elmúlt idők gyötrelmeinek eredményét.

- Miért történik ez velem? - túrtam bele mind két kezemmel a hajamba. Éreztem ahogy a vérem átitatja a hófehér ruhát.

- Jól vagy? - hallottam meg egy lágy hangot a hátam mögül. Először azt hittem hogy Jin az, de nem.

Felnéztem a magas, vörös hajú fiúra. Amint meglátta hogy sírok, leguggolt hozzám és a kezét nyújtotta felém.

- Én vagyok a reményed, az angyalod, J-Hope. - aranyosan elmosolyodott. Az ajkai szivecskét formáztak.

- Angela. - egy félénk mosolyal megfogtam a kezét és kezet ráztunk. - Miért jöttél ide? - öleltem át a térdeimet.

- Ezt én is kérdezhetném. - kuncogta el magát édesen, miközben leült mellém. - Egyépként azért mert felébresztettél.

- Bocsi. - suttogtam hallkan, előre meredve.

- N-nem! - vágta rá. - Semmi baj. - megnyugodva fordultam vele szembe.

- Akkor jó. - mosolyodtam el, ahog a füvet kezdtem tépkedni fél kézzel.

- De amúgy tényleg. Miért vagy itt? - kérdezte kíváncsian. - Nem mintha zavarnál. - mentegetőzött még mielőtt magamra venném.

- Hosszú. - válaszoltam. Lehet hülyének nézne vagy nem tudom.

- Van időm. - mosolygott kedvesen, mire önkénytelenül is elmosolyodtam.

Elmeséltem neki mindent ami történt velem. Hogy hogyan kerültem ide, és nem igazán tűnt boldognak. Sőt szomorúnak és mérgesnek láttam.

- Ne aggódj. Jin hyung nem fogja engedni hogy bármi történjen veled. - komolyodott el.

- Mert te hagynád? - húztam összébb magam.

- Dehogy is! - vágta rá, mire felkaptam a fejemet. - V-vagyis, ha Jin hyung nem lesz itt hogy megvédjen, akkor rám számíthatsz. Meg amúgy is. - most ő kezdte el tèpkedni a füvet. - Barátok vagyunk. Nem? - nézett rám reménykedve.

- Persze. - mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.

Még beszélgettünk egy kicsit, de mivel elkezdett besötétedni, ezért bementünk. Hobi segített bemenni, majd mikor meglátta a nyakamat azonnal elrohant egy elsősegély dobozèrt.

És most itt ülök a kanapén. Egyedül. Csendben. Jin hagyott egy üzenetet nekem hogy elment és hogy ne aggódjak mert vissza fog jönni.

Amíg vártam Hobira, körbenéztem a nappalin. Csak most vettem észre hogy milyen hatalmas.

Hírtelen megéreztem hogy valaki levágódik mellém a kanapéra.

- Szia cicus hiányoztam? - én ledermedtem ahogy felismertem elrablól hangját. - Nem kell válaszolnod. Tudom hogy hiànyoztam. - morogta nyakamba vigyorogva. - Igaz?

- I-igen. - dadogtam félelmemben. Csak azért hazudtam mert nem akartam hogy bántson.

- Jó kislány. - elkezdte csókolgatni a nyakamat, miközben végigdöntött a kanapén. Csak csókolgatott, egyik kezével pedig a csípőmre fogott. Félelmemben felkiáltottam.

- PIROS! - kiabáltam folyamatosan ezt az egy szót, mire elrablóm csak értetlenül nézett szemeimbe.

Meghallottam ahogy valószínűleg Hobi rohan le a lèpcsőn.

- Szállj le róla! - kiabálta, de a szőkét nem hinném hogy érdekelné. - Ha nem szállsz le róla, komolyan megverlek ezzel a dobozzal. - indult meg felénk.

A szőke csak vissza nézett rám, majd nyomott egy puszit az arcomra, és leszállt rólam.

- Majd folytatjuk. - kacsintott rám, és zsebre tett kézzel elment.

Megkönnyebbülve felültem és elengedtem egy kis sóhajt. Hobi ide jött hozzám és letérdelt elém.

- Lekezellek. - ezzel kinyitotta a dobozt és elő vett néhány dolgot.

Talán még is van remény?