Killing Compulsion [Suga ff.]

~2. évad 20. rész~

Eltelt egy hét. A szüleim hamarosan itt vannak, de Nam még sehol sincs.

Jimin elment a fotózására pár testőr társaságában, hogy biztos ne essen semmi baja.

Yoongival minden kapcsolatot megszüntettem. Nem válaszolok neki az üzeneteire.

Nam azt mondta hogy elugrik valamiért és itt lesz. De még mindíg nincs itt.

A kanapén ülve vártuk a szüleimet, mikor meghallottam egy gyengéd kopogást az ajtón.

Titokban reménykedtem hogy Nam lesz az, de tudtam ha ő lett volna, akkor már rég bejött volna.

Felállam és az ajtóhoz mentem, amjd kinyitottam és meglàttam a szüleimet.

- Szia édesem. - ölelt át édesanyám, miközben édesapám megsimogatta a fejemet.

- Hiányoztál nekünk kicsim. - adott egy puszit fejem búbjára édesapàm.

- Ti is nekünk. - hunytam le szemeimet boldogan mosolyogva.

- Mama, papa! - rohant ide Haneul, és átölelte apám lábát.

- Szia édes. - hajolt le anya hogy adhasson neki egy ölelést és egy csomó puszit.

Amint végeztek bementünk a nappaliba és helyet foglaltunk a kanapén.

- Hol van Namjoon kicsim? - simogatta meg Haneul fejét édesanyám.

- Foggalmam sincs. Azt mondta hogy elmegy valamiért és hogy hamarosan jön. - magyaráztam.

- Ez a fiú. Mindíg tervez valamit. - nevetett édesapám. - Nagyon inteligens fiatalember. - nézett rám elégedetten.

Mikor először találkoztak, apa nem volt benne biztos hogy Nam a megfelelő számomra. Nagyon sokat beszélgettek, és tesztelte az inteligenciáját, mikor végre beismerte hogy tévedett és Joonie egy nagyon jó ember.

- Na és hogy vagytok? - kérdezte anya kíváncsian.

- Semmi különös. Sok a munka. Jól megvagyunk. - nem akartam nekik elmesélni hogy mi történt. Nam így is ki volt akadva. Azt mondta hogy miután lenyugszik teljesen elmegy és beszél vele.

Persze az emlegetett szamár meg is érkezett.

- Megjöttem. - vidáman, és izgatottan jött be a nappaliba közènk, két virágcsokorral és egy üveg borral a kezében.

Átadta a bort apámnak, a kissebb csokrot anyámnak, és a másikat pedig nekem.

- És ezt pedig neked kölyök. - vett elő egy nap tàbla csokit oldaltáskájából, amit Haneulnak adott, aki csillogó szemekkel nèzte az édességet. - De nem egyszerre megenni, mert fájni fog a hasad. - vette le a táskáját, és letette a földre, majd leült mellém a kanapéra.

- Hol voltál? - kérdeztem ahogy egy puszit adott az arcomra.

- Ezeket hoztam el, meg még valamit, de azt majd később adom oda. - kacsintott rám. - Miről maradtam le ameddig nem voltam itt? - vidàm mosolyán édesanyám egy kicsit elkuncogta magát.

- Semmiről sem maradtál le. Csak annyit kérdeztünk hogy hogy vagytok. - kuncogott anya, ahogy hármónkat nézte.

- Persze hogy minden rendben van. Nagyon boldogok vagyunk. - simogatta meg az ölemben ülő kicsi fejét. - Na és maguk hogy vannak? - villantotta meg édes kis gödröcskéit.

- Nem kell magáznod fiam. - szólalt meg azonnal apa. - Egyépként jól vagyun, csak nagyon hiányoztatok nekünk. - fogta meg anya térdét és egy kicsit megmarkolta.

- Mi pedig nagyon örülünk neki hogy itt vagytok. - dobta be édes mosolyát. - Főleg hogy szeretnék valamit kérdezni tőletek. - komolyodott el egy kicsit.

- És mi lenne a kérdèsed? - kíváncsiskodott anya, és ahogy kérdése elhangzott, a kicsi kimászott az ölemből, Nam pedig felállt a helyéről.

- Ez életem legfontosabb kérdèse. - nyúlt bele pulóvere zsebèbe. - Meg szeretnélek titeket kérdezni. - nézett szüleimre, miközben elővett valamit a zsebéből, amit szorosan két keze közé szorított, így nem láttam hogy mi az.

Közelebb lépkedett hozzám, majd fél térdre ereszkedett előttem.

- Áldásukat adnák rànk, hogy elvehessem a gyönyörű lányukat? - én csak ajkaimat beharapva küszködtem könnyeimmel.

- Persze. - bólogatott hevesen anyám, apám mosolygós arca pedig elárulta hogy ő is áldását adja ránk.

- Akkor.. - megemelte az egyik kezét, és ezzel kinyitotta az apró dobozta ami a kezében volt. - Angela, te és Haneul vagytok a legfontosabbak az én életemben. Szeretnék veled lenni, és remélem hogy te is velem. - kuncogott egy kicsit. - Vigyázni fogom rád és a kicsire, és megígérem hogy én leszek a legjobb férj a vilàgon. - fejezte be és méllyen a szemeimbe nézett. - Hozzàm jössz feleségül? - hangja reménnyel teli volt.

- Igen! Igen, igen, igen! - vágtam rà azonnal a vàlaszomat, miközben örömkönnyei potyogtak a szemeimből.

Kezével kivette a gyűrűt a kis dobozból, majd megfogta remegő kezemet, ès felhúzta a gyűrűs ujjamra.

Kezeimet nyaka köré tekertem, ő pedig derekamat átölelve felállt velem a kezei között.

Fejemet nyakába bújtatva hagytam hogy a könnyeim follyanak.

Annyira boldog vagyok.