Mad Girl / SZÜNETEL:( /

16.fejezet

Amikor haza értem, meglepetten tapasztaltam, hogy apa otthon van. És éppen egy ismerős hanggal beszélget. Úgy itéltem meg, hogy elég halkan jöttem, ezért lehet, hogy nem hallottak meg, tehát nyugodtan kiosonhatok, de a következő mondatot sajnos hallottam, mire kiesett a kezemből a táskám és csak tátott szájjal bámultam magam elé.
-Lin! Te vagy az? - kiabált ki apa, majd az ajtóban felbukkant a feje.
-Öö... Nem tudtam, hogy dolgozol, vagy nem is tudom, hogy mit csinálsz - tűrtem egy kósza tincsemet a fülem mögé. -De nem akarlak zavarni, szóval jobb, ha megyek.
Már fordultam volna meg, amikor apa megállított.
-Nem kell. Mi Mátéval még beszélgetünk, de te nyugodtan ebédelj meg, aztán tanulj, vagy át hívhatod Biankát vagy akár Ervint is - ajánlotta fel, majd vissza ment a nappaliba. Fura, hogy nem tette szóvá a sérülésemet, de vagy nem vette észre, vagy már Máté beszámolt róla, és csak egy képzeletbeli bólintással nyugtázta, hogy néztem már ki jobban is.
Mivel elment az étvágyam ezért csak beviharoztam a szobámba és a hallotakat emésztettem.
-Még mindig szereted? - visszhangzott apám kérdése a fejemben.
-Egyre jobban, sajnos egyre jobban - hangzott Máté válasza.
Ezt nem tudom elhinni. Valamit tuti félre hallhattam. Mert... Az nem lehet! Soha, nem, nem, nem!
Ez nem lehet!
Gondoltam felhívom Biát, de mivel ma alapból nagyon harapós volt, meg délután megy karatéra, szóval inkább nem stresszelném jobban. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kit hívjak, mert megszólalt a kaputelefon, és mivel apa átkiabált, hogy vegyem fel, ezért kikászálodtam a szobából és komótosan felvettem.
-Igen? - szóltam bele.
-Üdvözlöm - szólt egy ismerős hang, de kicsit elvolt torzítva, de én akkor is felismertem. -Én Kéri Linda barátja vagyok. Itthon van? - kérdezte Ervin. Mire felnevettem.
-Persze, itthon vagyok, de most... - kezdtem volna, de Ervin félbeszakított.
-Felmehetek? Van számodra egy meglepetésem - mondta és a hangjában vidámság és szeretet bújkált. Őszinte szeretet. Nem tehettem mást, ezért beengedtem.
-Ki volt az? - kérdezte apa, amikor bementem a nappaliba és szembe találtam magam az apámmal miközben a füzetbe jegyzetel és a kanapén ülő Mátéval.
-Tudod... - kezdtem. -Amikor azt mondtad, hogy hívjam át Biát vagy Ervint - mondtam, és Máté arca egyből elkomorult amikor meghallotta Ervin nevét. Ő már tudta, hogy ki az, aki éppen felfele tart a harmadikra. -Szóval... - folytattam, de nem tudtam befejezni, mert kopogtak én meg kirohantam, hogy üdvözöljem Ervint, mert minden jobb, ennél a feszült légkörnél. Még hallottam, hogy Máté mondta, hogy sürgősen mennie kell, de apa hajthatatlanul mondta, hogy nem mehet, mert nem fejezték be.
-Szia! - köszönt mosolyogva Ervin, én pedig ahogy ránéztem, akaratlanul is elmosolyodtam. Sötét barna haja tökéletes volt, de most nem volt beállítva, csak simán hagyta kócosan, ami még vonzobbá tette a kosaras fiúmat. Ugyanis járunk. Egypár vagyunk. Ervinnel.
-Mi lett az arcoddal? - kérdezte aggódva.
-Csak... Hosszú - legyintettem. -Majd elmesélem - mondtam, majd szorosan átöleltem és belélegeztem a parfümje illatát. Amit még az ismeretségünk elején vett, mert én azt választottam neki.
Egyszerűen nem tehetem meg, hogy egy másik embert szeressek, hisz ő egy csodálatos ember.
-Hiányoztál - suttogta a fülembe, mire egy lágy csókot hintettem az ajkára.
-Gyere - ragadtam meg a karját, de aztán megtorpantam. -Figyelj! - néztem olyan mélyen a szemébe, amennyire csak lehet. -Itthon van apa és még... Egy osztálytársam, akivel éppen.. Khm... dolgozik. Szóval csak gyors beköszönsz nekik, aztán mehetünk be a szobámba, vagy inkább le is léphetünk - ajánlottam vékony hangon, majd beléptünk a nappaliba.
Életemben nem volt még ilyen vörös a fejem a zavar miatt. Ezt Ervin is észrevette, ezért átkarolta a derekamat és megpuszilta a halántékomat.
-Szia, Ervin! - üdvözölte apa szívélyesen, mire Ervin is visszaköszönt, sőt még Máténak is köszönt, de nagyon furán méregette. Ugye már látta, de nem hiszem, hogy nagyon megmaradt volna benne. Főleg, hogy neki is hasonló sérülések virítottak az arcán, mint nekem.
Én már itt ráhagytam volna a dolgot, de apa volt olyan kedves, hogy nem engedett bennünk.
-Ervin! Ismered Mátét? - mutatott a vele szemben ülő srácra, aki zavartan nézett ránk.
-Még nem volt szerencsém megismerni - mondta halál nyugodtan Ervin, de ez nála nem feltétlenül jelent jót, főleg, mert most olyan szorosan szorított magához, ezzel is jelképezve, hogy mi egy pár vagyunk, hogy már alig kaptam levegőt.
-Örülök, hogy megismerhetem Lin barátját - nyújtotta a kezét Máté.
-Örülök, hogy megismerhetem Lin osztálytársát - mondta Ervin lekicsinylően, miközben felvette a farkasszemezést Mátéval.
A fiúk farkasszemeztek én meg apával próbáltam szemkontaktust teremteni, mert nagyon pipa voltam rá, csak ő nem nézett rám. Megértem.
-Akkor mi Ervinnel megyünk is - kezdtem ráncibálni Ervin pulcsiját, mire a srácok észrevettek magukon kívül mást is, és elléptek egymástól. Máté visszaült a kanapéra, Ervin pedig szorosan rákulcsolta az ujjait az enyémre.
-Viszlát! - nézett Ervin apámra, majd Mátéra villantott egy haragos nézést és végre kimentünk a szobából.
-Ez meg mit keres itt? - sziszegte, miközben húztuk a cipőnket.
-Hosszú - legyintettem.
-Úgy, mint, hogy miért sebes az arcod?
-Figy! Ha leérünk mindent elmesélek.
-Nagyon ajánlom, hogy nem ő ütötte szét az arcodat. Gondolom biztos valaki a segítségedre sietett és ő vert be neki - kreált sztorikat.
-Nem pont ez a sztori - kezdtem, miközben bezártam magunk mögött az ajtót.
Most mit mondjak neki? Hogy Máté miattam ütette szét az arcát, vagy, hogy miattam nyírta volna ki Dávidot... Túl hosszú lenne, Ervin meg nem értené meg.
-Máté és egy másik osztálytársam elkezdtek verekedni, én meg mögéjük kerültem valahogy. Amikor az osztálytársam megakarta ütni Mátét, akkor olyan erővel csapott hátra, hogy ez történt - mutattam az arcomra. -Szóval nem is volt olyan hosszú - kezdtem el poénkodni, de Ervint nem nagyon értékelte.
-De akkor jól vagy? - kérdezte.
-Igen - bíztosítottam és megszorítottam a kezét.
-De mit keres itt? - vonta fel a szemöldökét.
-Apám pszichológiát tanult az egyetemen. A verekedés után a diri a suli pszichológushoz akarta beutalni, de mondta, hogy van egy ismerőse és majd hozzá fog járni. Nem mondom, hogy nem tudtam, hogy apámra céloz, mert sejtettem. De azt pláne nem tudtam, hogy amikor hazaérek a suliból, akkor apám fogad, Mátéval az oldalán. Gondolom ő is csak egy pár perccel ért hozzánk mielőtt én, csak meglepett ez az egész...
Ervin hallgatott. Gondolom a hallottakat emésztette. Én meg csak reménykedtem, hogy nem sántít annyira a sztori.
-Figyelj! - fordultam szembe vele. -Nem szeretnék Máté miatt veszekedni, mert semmi értelme. Mi lenne, ha 3 hét múlva csütörtökön elmennénk Andor Halloween-bulijába? - vontam fel a szemöldököm.
-Ő is ott lesz? - kérdezett vissza.
-Igen, a barátnőjével együtt - bíztosítottam, mire bólintott egyet.
-Hová menjünk? - indult el egy fekete BMW felé.
-Ez a kocsid? - kérdeztem, mert tudtam, hogy pár napja rakta le a jogsiját, de azt nem, hogy már kocsija is van.
-Már vagy 3 hónapja megkaptam, csak nem sikerült elsőre lerakni a jogsit, így váratott eddig magára - biccentett a kocsi felé. -Na, milyen?
-Hát... - akadtam meg. Milyen lehet egy kocsi? Fekete, nagy, sportos, sötétített ablakok. -Szép? - kérdeztem.
-Lin! Ez egy 4-es Gran Coupe!
-Felőlem lehet 17-es Mi Amo is... - feleltem nevetve.
-Ez nem vicces! Szegény Sara-t megsérted!
-Sara? Te elnevezted a kocsidat?
-Most ebben mi van? - háborodott fel.
-Semmi, semmi. De miért pont Sara?
-Kiskoromban imádtam a Váratlan utazást és Sara volt benne a kedvencem - vallotta be.
-Sara Stanley? - nevettem fel akaratom ellenére.
-Most miért? Az egy jó sorozat - nyitotta ki a kocsi ajtót.
Barna bőr ülés. Kényelmesnek tűnik.
-Jó, bocsánat - léptem közvetlen elé. -Nem akartam szegény Sara-t megbántani, téged meg pláne nem - öleltem át, mire lenyult az államhoz és magához húzva megcsókolt.

Két héttel később már mindenki Halloween lázban égett a suliban, ugyanis már csak egy kicsivel több, mint 1 hét volt hátra a sulis Halloween buliig, meg persze Andor bulijáig is, ahol Ervint bemutatom mindenkinek, mint barátomat, mert már 3 hete és 1 napja egy párt alkotunk. A miértje talán kedvelés, féltékenység, szeretet és szerelem keveréke. Valahogy úgy érzem, hogy már betudom mutatni a többieknek, mert már nem csak Bia ismeri, hanem még Jani és Balázs is, akik bevonták őt kockulni és ismeri még sajnos Brigittát és csatlósai is... Amikor múltkor elém jött a suliba, akkor azt látom, hogy Brigitta már ott legyeskedik körülötte, de szerencsére Bia is ott volt, aki kordában tartotta némileg Brigittát. Most jut eszembe! Bianka! Nagyon furán viselkedik már vagy 2 hete... Sokszor beszél a régi dolgokról. Valami régi buli, lassúzás, hibázás meg ilyenek, amit nem is értek, hogy hogy jut eszébe ennyi régi dolog... Múltkor meg csak elkezdte hibáztatni az összes férfit. Valószínűleg valami régi szerelméről lehet szó... Múltkor például SMS-ezett valakivel és annyira bedühödött, hogy minden hülyeséget mondott... De sokszor, amikor ilyeneket mond, mintha csillogna a szeme, vagy valami rózsaszín köd lenne.
Neki legalább van valamilyen köd a szeme előtt... Abban bízakodok már napok óta, hogy szerelem még rózsaszín köd nélkül is van, de már nem tudom. Tök sokat vagyunk együtt Ervinnel, de valahogy ez mégsem annyira teljes. Máté pedig minden kedden és csütörtökön nálunk dekkol suli után, vagyis inkább a nappaliban apámmal, mert apa komolyan felcsapott pszichológusnak. Mátéval nem sűrűn beszélünk. Néha engem is behív apa, hogy ott legyek egy-egy olyan beszélgetéskor Mátéval és ott komonikálunk. Szerencsére szakkörön elkezdtük venni az elméleti dolgokat, ezeket a zeneszerzős cuccokat, tehát ott sem kell sokat beszélnünk. Nem mondom, hogy nem hiányzik, hogy beszélgessünk, de megvagyok nélküle. Lehet, hogy egy részem üres, de hát ez van. Nem tudok vele mit tenni.
  Most is épp itt ülök a kanapé karfáján és hallgatom az apám és Máté közt lefolyó beszélgetést. Nem értem, hogy miért kell itt lennem, hogyha engem nem érint a téma. Most épp a kis Barbikával lévő viszonyát taglalják. Hát... Marhára izgat.
-Szóval úgy érzed hogy... - kezdte apa.
-Úgy, hogy egy részem hiányzik. Mintha egy részemet elvesztettem volna, amikor összejöttünk - merengett Máté.
Az elején, amikor apa kért rá, hogy jöjjek be, akkor Máté még feszengett, de mostmár levegőnek néz ilyenkor. Apa ezt velem is megpróbálta. Persze, kiszoktam néha-néha önteni a szívem neki, de akkor soha, ha Máté is itt van. Apa már próbálkozott, de én minden szart behazudtam, hogy milyen jól megvagyunk Ervinnel, hogy dúl a láv, meg minden szarságot, csak azért, hogy Mátét bánthassam. Aljas vagyok? Lehet. Érdekel? Marhára nem. Máté is megbántott. Őt érdekelte? Nem.
-Olyan ürességet, mintha ez a részed nem is a tiéd lenne, hanem mondjuk azt a részedet már valakinek odaadtad volna? Vagy inkább ezt a részedet valaki más szerezte volna meg? - méregette apa Mátét.
Máté egy jelentőségteljes pillantást vetett apámra, aztán óvatosan rám sandított. Tudta, hogy akarok mondani valamit és én megint mondtam. Szeretem az ilyeneket elrontani, de szerintem Máté sem bánja mindig, hisz egy jelentőségteljes kérdéstől mentem meg, hisz már alapból lehet tudni, hogy a válasz igen, de akkor is jobb tudni, mint kimondani.
Elsütöm a poént. Apa csak szokásosan szúrosan néz rám, mire én csak ártatlanul pillantgatok fel rá.
Máté most  nem szól semmit. Mintha gondolkozna valami fontoson.
-Úgy érzem, hogy az a részem sosem volt teljesen az enyém, mert az a részem  valaki másnak készült és mikor megtaláltam azt, akinek készült, csak akkor tudtam, hogy van egy olyan részem, csak aztán összejöttem Barbival. És kiszakadt - fakadt ki hirtelen a mellettem ülő srác, mire már én is bekussoltam, mert ez a rész engem is érintett. Meg hát ismerős is volt, csak én ezt sosem mertem kimondani hangosan.
-És tudod, hogy ki ez a személy? - köszörülte meg a torkát apu. -Aki ez a részed?
-Tudom - felelte rekedten és sajnos most én csattantam fel.
-Akkor miért hagytad elmenni? Miért hagytad, hogy faképnél hagyjon? Miért kellett hiú reményeket ébresztened benne? Miért kellett ezt tenned? Miért akartad, hogy csak miattad rossz döntéseket hozzon??? - pattantam fel és már üvöltöttem előtte.
Máté nem akadt ki. Nem kezdett el védekezni. Nem csinált semmit, csak méllyen a szemembe nézett. Én pedig abban a pillanatban jöttem rá, hogy szeretem ezt a srácot. Csak azért akadtam ki ennyire ezeken a dolgokon, mert szeretem. Apa is azért akarta, hogy ezeknél a beszélgetéseknék én is részt vegyek. Erre a tényre akart rávezetni. Én pedig a felismeréstől kicsit fáradtan és kábán furtam a tekintetem az övébe.