Mad Girl / SZÜNETEL:( /

17.fejezet

-Tudod... - kezdte Máté, még mindig a szemembe nézve. -Azt hittem, hogy ez a helyes, hisz mindig úgy gondoltam erre a lányra, hogy nem érdemlem meg.
-De miért gondoltad ezt? - nyögtem ki elhaló hangon.
-Ezért - mutatott körbe. -Mert tudom, hogy viszonozta. Mert tudom, hogy bármikor összetudom törni a szívét, mert már nekem ajándékozta az egészet. Én meg nem vagyok képes egy ekkora terhet cipelni - állt fel. Én pedig abban a pillanatban estem pofára és a hirtelen jött szerelem átment utálatba. Ezt apa is megérezhette, mert felállt a fotelből és valamit motyogott, csak a fülemben dobogó vértől nem hallottam. Tudtam, hogy itt az ideje, hogy mindent lerendezzünk és kimondjunk.
-Terhet? - kérdeztem vissza, mire csak bólintott.
-Igen, tehernek érzem.
-És ezt az érzést vagy a lányt? - kérdeztem fojtott hangon, mert éreztem, hogy mindjárt képen vágom.
-Ezt az egész szeleburdi lányt - válaszolta mosolyogva (?). -Hurrikánként jött az életembe. Hisz már egyből ellenállt nekem, ami az előző sulimhoz képest nem kicsit volt szokatlan. Felkeltette ott, abban a pillanatban az érdeklődésemet. Emlékszem... - nevetett fel és beletúrt a hajába. -Épp ott futotta a teremköröket a szöszi barátnőjével. A szöszi lány észrevett, mire a mögötte lévő lány belebotlott. Mindketten tanyáztak egyet. Én pedig csak néztem őket. Tudom, hogy kellett volna már akkor, hogy segítsek és "úriemberhez méltő magatartást produkáljak", de nem tudtam. Az a lány... Nagyon szép volt. Aztán persze kiderült, hogy nem csak szép, de makacs és idegesítő is, de még okos is, na meg segítőkész, érzékeny, és kedves is. Hét komoly tulajdonság egy emberben. Hihetetlen egy párosítás. Amikor észrevett, hogy nevetve állok ott, akkor egyből felkapta a vizet, de nem vette észre, hogy zavaromban nevetek. Olyan aranyos volt, mikor durcásan nézett rám. Aztán hirtelen nekem ugrott. Meglepődtem, hogy nem úgy viselkedik, mint például a szöszi barátnője. Már akkor is egy nagyon érdekes lányt fedeztem fel benne, de, hogy már első nap megcsókoljon... Az nem semmi - húzta el a száját, mire apa elkezdett fuldoklani, én pedig érdeklődve hallgattam a sztoriját. -Lehet, hogy nem ájult el tőlem egyből, de első nap megcsókolt. Ez csak jelentett valamit. Csak egy dolgot bánok abban a napban nagyon, de nagyon - huppant vissza a kanapéra és nagyon úgy tűnt, hogy nem óhajtja tovább folytatni, pedig tudta jól, hogy ez a dolog mennyit fog változtatni a kapcsolatunkon.
-És... Mi volt az? - kérdeztem halkan.
-Hogy nem csókoltam vissza - mondta ki, mire leesett állal néztem rá, de folytatta. -Persze már volt rá más lehetőség is, de az nekünk sosem jött össze. Mások hihetik azt, hogy ez egy jel, de én tudom, hogy nem az. Ez egy kihívás, amit lekell győzni.
  Tátott szájjal bámultam rá. Lenne vagy kétezer kérdésem, de a legfőbb:
1, Miért pont az apám előtt kellett ezt elmondania???
2, Miért pont most mondja ezt el nekem???
3, Most akkor mi van???
Választ várt, de én nem tudtam mit mondani erre.
-Barátnőd van - kezdtem el inkább érvelni, de nem nagyon akart menni.
-Neked meg barátod - állt meg velem szemben és lemosolygott rám azzal a gyönyörű barna szemével.
Erre már nem tudtam mit mondani, csak elléptem mellőle és visszaültem a kanapéra. Máté ugyanígy tett. Apa meg csak tátott szájjal méregetett minket, mert igen. Tényleg ez történt. Mindketten elmondtuk, akár burkoltan is, hogy még mindig úgy érzünk egymás iránt. Csak van egy, illetve kettő bökkenő.
Barbi és Ervin.
Igaz, ez a két bökkenő miattunk van, de... Nem szabadna, hogy így érezzek, de akkor is sajnálom, hogy én nem úgy szeretem Ervint. Mert én úgy másvalakit szeretek. Mátét.
Némán ültünk, ugyanis apa emészette a hallottakat.
-Tehát... Kibékültök? - kérdezte.
-Ki - felelte Máté tettetett hanyagsággal, aztán mindketten rám néztek. A válaszomra vártak.
-Ki - mondtam ki gondolkozás nélkül.
-Akkor - csapta össze apa a kezét. -Kettő betegem is rátalált a... A próblémájának forrására és megoldására - fogalmazta meg apa finoman. -Ezt meg kell ünnepelni! Végre, végre, végre!!! Nem engem zaklattok a kamasz szerelmetekkel - kelt ki magából.
Mi csak furán összenéztünk Mátéval és kitört belőlünk a nevetés.
Már rég nevettünk együtt, és most sikerült. A tekintetéből leszűrtem, hogy ő is hasonlókon gondolkozik.
Hát, igen... Nem semmi az ismerettségünk.
-Ünneplünk!! Menjünk el valahova vacsorázni! - ugrándozott (?) örömében az apám.
-Ööö... Jól vagy? - kérdeztem furán.
-Remekül! - vigyorgott tovább én pedig Mátéhoz fordultam, aki csak röhögött apámon.
-Ne haragudj miatta - mentegetőztem apu helyett.
-Inkább ő ne haragudjon, hogy kikészítettem idegileg - nevetett.
-Felhívom anyádat - nézett rám apa, majd Mátéhoz fordult. -Neked meg a szüleidet és elmegyünk vacsorázni - tervezgetett és kirohant a nappaliból.
-Akkor - fordultam Mátéhoz. -Tényleg béke?
-Persze - mosolygott rám kedvesen.
-És újra barátok? - kérdezősködtem tovább.
-Igen.
-És... - makogtam. -Csak barátok?
-Csak barátok - mondta komolyan, de aztán muszáj volt megszólalnia. -Extrákkal - tette hozzá röhögve, mire én lángoló arccal bementem a szobámba.